12. rész [VÉGE]

Igazából soha nem gondoltam volna, hogy lehet nehezebb dolog annál, hogy az ember küzd a rákkal, végül pedig el kell fogadnia a veszteséget. Pedig annak, aki itt marad, még akkor is, ha ő csak közvetve szenvedett, sokkal, de sokkal nehezebb, mint annak, aki elmegy. Eddig mindig magamat sajnáltam, hogy ennyire keveset kaptam, mindig csak magamra gondoltam, de azon a gyönyörű napsütéses délutánon rá kellett jönnöm, Jonginnak ezerszer nehezebb lesz, mint nekem valaha is volt. Kitette elém a szívét, amit én egy ideig öleltem, és amit végül majd magányosan letenni kényszerülök a szürke betonra, egy hideg éjszakán. A bűntudatomon nem segített a szobára leereszkedő komor, nyugtalan hangulat, ami erős ellentéte volt az addigi meghittségnek. Egyikünk sem szólt, a csend üvöltve sértegette dobhártyámat, ám ezúttal nem fogtam be fülemet. Csak néhány emlék tört felszínre, keserű könnyek kíséretében. Nem akartam ismét felidézni a múltat, mindent megtettem volna, hogy kitöröljem ezeket a képeket az agyamból. Folyton csak fájdalmat okoztak, mindig azt juttatták eszembe, mennyire egyszerű is volt boldog tudatlanságban élni. Nem voltunk gondtalanok, de legalább boldogok tudtunk lenni egymás közelében. Manapság már ez is fájdalommal jár, hiszen csupán rám kell nézni, az ember nem lát mást csak egy lesoványodott, haldokló huszonéves gyereket, aki már teljesen elhagyta magát. 

- Hé, Baek! - rohant utánam Jongin törölközőmmel a kezében. - Nagyon mérges leszel, ha ezt itthon hagyod - nevetett, miközben kezembe nyomta a puha anyagot, ami nélkül nyilván nehéz lett volna megszárítkoznom edzés után. 
- Köszönöm - mosolyogtam és egy puszit nyomtam a homlokára, mielőtt visszafordult volna. - Biztos nem jössz le velem? Most csak egy órát leszek, igazán nem sok az még neked sem - kérdeztem reménykedve, hogy ezúttal igent mond. 

Abban az időben nagyon elfoglalt volt a rajzolással, ezért nem is nagyon járt velem annyit le az uszodába, amennyit azelőtt. Viszont reméltem, egy órát igazán ki tud hagyni, ha rólam van szó. 
Igen, teljesen önző voltam, már akkor is szerettem, ha körülöttem forog a világ - ám a világnál is fontosabb volt nekem Jongin, aki akkoriban egyre kevesebbet tudott velem lenni.

- Csak ha tényleg nem tart sokáig - adta meg magát, majd visszarohant a lakásba, hogy valami utcára illőt kapjon magára, míg én magamban mosolyogva vártam a lépcsőházban. Sötét volt, egyetlen lámpa égett halvány fénnyel, én mégis úgy éreztem, nem is lehetett volna világosabb. Ragyogtam, hiszen én voltam a legszerencsésebb ember a világon. 
Könnyeim egymást után folydogáltak le arcomon, halk szipogásom pedig késként hasított a szoba feszült csendjébe. Sírtam, mert nem akartam emlékezni, és mert akartam, hogy ez mind újra valós legyen. Boldog akartam lenni, újra futni le a keskeny lépcsőház csúszós, hideg fokain, Jongin kezét szorongatva, miközben magasról tettünk a világra, s hangosan nevettünk a szomszédok legnagyobb bánatára. Ismét meg akartam tenni azt a negyvenhárom lépcsőfokot minden nap háromszor, érezni akartam az izmaim fájdalmát az edzések után, kiabálni akartam, felállni a dobogóra, vagy beugrani a medencébe csak még egyszer. Futni, szenvedni, mikor kilométereket úsztattak velünk reggel és délután, érezni a klóros vizet, még akkor is, ha amúgy utáltam, mikor a hajam egész nap olyan szagú volt. Hibázni, szeretni, veszekedni, megbánni, megbocsátani. Érezni, hogy élek, és hogy miattam boldog valaki, még ha csak egy rövidke időre is. 

Ám akkor senki sem volt boldog miattam. Csupán szomorúságot okoztam, bánatot, fájdalmat, kibékíthetetlen bűntudatot. A régi ragyogásomat felváltotta a rettentő sötétség, amit irigységem ellenére nem voltam rest másokra is ráragasztani, hogy ne egyedül nekem legyen rossz. Egyébként ez csak az elején volt direkt cselekvés, a végén viszont már akaratlanul is sötétséggel töltöttem be a helyiséget, bárhol is voltam. 

Halk szipogásom aztán hangos zokogássá vált. Nem tudtam és nem is akartam visszafojtani sírásomat, amit Jongin először csak ijedt arccal figyelt, aztán realizálódott benne, hogy ő minden, amire szükségem volt. Feljebb mászott az ágyon, hogy ölére tudjam hajtani fejem. Legszívesebben sikítottam volna, de már az is elég megterhelőnek bizonyult, hogy néhány hangosabb kiáltás elhagyta számat. Konkrétan úgy sírtam, mintha nem lett volna holnap, s talán nem is jártam nagyon messze az igazságtól. Jongin már meg sem próbált csitítani, pontosan tudta, hogy ha akkor nem engedtem volna ki magamból a fájdalmam egy nagy részét, a végén sokkal nehezebb lett volna. Hatalmas tenyerével hátamat simogatta, másikkal pedig lenőtt, szőke tincseimet borzolta, miközben ő is szipogott néhányat. Tudta, hogyan képes megnyugtatni kicsit, tudta, mennyire fájt, tudta, milyen reménytelenül küzdöttem, tudta... Mindent tudott. 

Az én lelkemet pedig az elmúlás sava marta, ami később testemben elterjedve késztetett öklendezésre. Kai azonnal felugrott és hívta a nővért, de fájdalmamon senki sem tudott segíteni. Talán nem is fájt semmi, csupán az agyam kreált ilyen dolgokat, ennek ellenére - miután egy mély tállal gazdagabb lettem - kiadtam magamból az aznap elfogyasztott szegényes ebédemet, majd mikor már semmi sem maradt bennem, vért öklendeztem. Mindeközben zokogásom sem csillapodott, sőt remegni is elkezdtem, hiába Jongin simogató kezei hátamon. 

Mindig utáltam a vér ízét. Számomra valamiféle vereséget, vagy gyengeséget jelentett. Ha vérzett a szám, valaki vagy jól bemosott nekem, esetleg szerencsétlenségemnek köszönhetően leestem a lépcsőn, vagy a medence falának ütköztem. Akkor pedig nem egy egyszerű veszteséget jelentett, hanem az életemért való küzdelmemben való vereségemet. Azért az életért, ami keményen a földre lökött, majd durván hasamba rúgva ismételgette, nem vagyok képes normális ember módjára létezni, nem vagyok méltó arra, hogy egy perccel is tovább éljek, mint ahogyan az meg van írva. S talán pont ez volt a baj. Talán a fejemben nem volt minden teljesen rendben ahhoz, hogy tisztességesen harcolni tudjak. Talán jobban össze kellett volna szednem magam, mikor kiderült ez az egész, és nem erősnek mutatva magam legbelül összetörnöm. Talán minden máshogy lett volna, ha akkor nem engedem, hogy a sötétség túlnőve rajtam, beférkőzzön elmémbe és sejtenként falja fel az utolsó reménysugaramat is. 

Minden bizonnyal elájulhattam, hiszen mikor legközelebb kinyitottam szemeimet, már sötét volt, én pedig egészen tiszta ahhoz képest, ahogyan délután festettem. Viszont, mikor kezemmel Jongin hűs ujjai után nyúltam, nem éreztem mást, csak a hideg ágytakarót, ami kemény anyagával durván dörzsölte csontos végtagomat. Az ablakon versenyeztek egymással a frissen ráesett esőcseppek, a feketeséget pedig néha egy - egy villám szelte át pár pillanatra. A dörgés hangjára testem megremegett, de ez volt minden, amit akkor tenni tudott, hiszen szinte semmimet nem éreztem, ezáltal megmozdulni sem voltam képes. A pánik szépen lassan eluralkodott rajtam, ám minden aggodalmam elrepült, mikor meghallottam párom hangját a folyosóról. 

- ... tényleg semmit? - Hangja éppen annyira kétségbeesett volt, mint mikor délután rosszul lettem. Ráadásul valami furcsa remegés is úrrá lett rajta, amiből azt a következtetést vonhattam le, hogy nagyon feldúlt volt. Soha nem akartam, hogy boldogtalan legyen, főleg nem miattam. 

- Minden bizonnyal ez az utolsó pár órája. Csak maradjon vele és segítsen neki nyugodtan eltávozni - válaszolt egy mélyebb hang, valószínűleg az orvosé. Amit mondott, rendesen szíven ütött még akkor is, ha tudtam, igaza volt. Bár legyengült testemben elmém sem volt már a toppon, mondhatnám, az agykapacitásom megegyezett egy egysejtűjével, nem akartam elmenni. Egészen addig bátornak mutattam magam, akkor viszont megrémültem. Mi van a halál után? Mi van, ha csak úgy eltűnök? Mi van, ha elfelejtenek? Mi van, ha nincs másik élet és tényleg ennyi volt? Miért én? Miért most? Miért, miért, miért? 

Túl sok kérdés, válasz pedig sehol. Mi csitítja így le nyugtalan lelkemet? Mi tudna biztosítani arról, hogy nincs így vége? Nem lehet így vége! Nem lehet ennyi! 

Az ajtón Jongin megtört alakja tántorgott be, majd feküdt le mellém, mikor felfedezte, hogy már nem az álmok viharos tengerén csónakáztam. 

- Minden rendben? - kérdezte, miközben kisimította pár izzadt hajtincsemet homlokomból és puszit nyomott a frissen felszabadult helyre. Még sötétben, felpuffadt arccal is annyira szép volt, biztos voltam benne, hogy én voltam a legszerencsésebb ember a Földön... Ő pedig a legszerencsétlenebb. 

Mivel szólni csak nehezen tudtam volna, csupán egy aprót bólintottam, bár a szememből megszökött könnycseppek nem gyenge igenleges válaszomat támasztották alá. 

- Megijedtél, hogy nem vagyok itt? - mosolyodott el halványan, mire válaszom ismét csak egy bólintás volt. - Ne aggódj, most már melletted leszek. 

Egy újabb dörrenés szelte át a nyugtalan csendet, de ezúttal már Jonginhoz bújva átvészeltem a vihar ezen kitöréseit. Ám a fejemben tomboló hurrikán ellen tenni nem tudtam, bármennyire is próbálkoztam csak szép dolgokra gondolni; a halál lassan, de biztosan leereszkedett sűrű ködével, ezzel meggátolva engem a józan gondolkodásban. Minden annyira nehéznek tűnt. A mellkasomon mintha tonnás súlyok lettek volna, a fejem pedig majd' szétrobbant. Fájt levegőt venni, fájt minden apró mozdulat, amit tettem, még nyitva tartanom a szememet is fájt. Ennek ellenére erőt vettem magamon és kipréseltem magamból azt a szót, amitől úgy gondoltam, könnyebb lesz. 

- Félek. - Hangom csupán halk suttogásnak hallatszott, de Jongin rögtön felkapta rá fejét. 

- Semmi baj, én itt maradok, oké? Nincs mitől félned - mosolyodott el halványan, de egyáltalán nem őszintén. 

Próbálkozásom ellenére nem lett semmi sem könnyebb, sőt minden sokkal nehezebb lett. Azt hittem, azzal, hogy kiengedem hangomat, pontot teszek az ilyesfajta érzelmeim végére, de miután kimondtam, sokkal rosszabb lett. Sírás fojtogatott, mikor Kai szavait eljutottak agyamig. Ő itt marad, hiszen én itt hagyom egyedül, hálátlanul, vissza sem nézve. Végül csak tenyerébe csúsztattam a neki készített, szépen összehajtogatott levelet, amelynek tetejére göcsörtös kézírással volt ráírva, csak akkor bontsa ki, ha már elmentem. Mosolyt erőltettem magamra, azonban könnybe lábadt szemeimet nem tudtam elrejteni. 

A könny fátyol helyett azonban hirtelen fekete fellegek takarták el látásomat. Nem tudtam, mit csináljak, csak pislogtam, hátha jobb lesz, de semmi sem segített. Egy idő után már erőm sem volt nyitva tartani szemeimet, így nem is harcoltam tovább. Kénytelen voltam elfogadni, hogy akkor láttam utoljára azt, aki az életet jelentette nekem, aki akkor is ott volt, amikor más nem, az embert, aki megmutatta, hogy igenis érdemes élni. 

- Minden rendben - hallottam meg lágy hangját fülem mellett, mire akaratlanul is elmosolyodtam egy kicsit. Úgy éreztem, minden szava igaz, úgy éreztem, máris könnyebb vagyok. 

A sötétben azonban hamarosan megjelent már régről ismert démonom, akinek jelenléte elnyomta az utolsó reménysugaramat is, de akkor ezt egyáltalán nem bántam. Nem akartam többet szenvedni, nem akartam tovább kínozni Jongint sem, csak el akartam menni, olyan sokat küzdöttem már. A sötét alak a kezét nyújtotta, amit én gondolkodás nélkül elfogadtam. 
Lassan, de biztos léptekkel átléptem azon a kapun, ahol addig mindig féltem, azzal a démonnal, akitől addig mindig tartottam, és aki segített lerombolni mindent, amit addig felépítettem.

11. rész

*1 nappal Baekhyun halála előtt*
Aznap rengeteget beszélgettünk és még a folyosóra is kimehettem sétálni, persze csak az infúziós állványommal karöltve. Másik kezemet Jongin fogta, ami melegséggel töltötte el szívem, hiszen annyit vártam erre a pillanatra, és akkor végre tényleg ott volt velem. Amin pedig a legjobban meglepődtem, hogy senki sem nézett ránk ferde szemmel, inkább boldog mosolyokat kaptunk és viszonoztuk is azokat.
- Nem akarsz kicsit ledőlni? Nagyon fáradtnak tűnsz - aggódtam Kai miatt, hiszen mindig játékos tűztől égő szemei alatt akkor sötét karikák húzódtak és kezei remegése alapján könnyen rájöhettem, hogy kicsit gyenge is volt. Fájt így látni, mert valahol tudtam, hogy miattam volt ennyire nyúzott, miattam virrasztott át éjszakákat és ezért volt arca kissé beesett és alakja ilyen görnyedt. Azelőtt mindig pörgött, alig lehetett leállítani egy fél pohár kávé után, de tekintve, hogy aznap már hármat is megivott és még mindig olyan fáradt volt, kezdtem érezni, hogy ez a betegség nem csak engem szívott le teljesen, hanem őt is.
- Majd este hazamegyek és alszom, ne aggódj - mosolygott rám bíztatóan. Mikor szavai jelentése elérte agyamat, megtorpantam, mert nem voltam benne biztos, hogy megérem a holnapot. - Baj van?
- Nem, csak kérlek, inkább aludj most. Maradj velem este - néztem rá könyörgően, mire értetlenül összevonta szemöldökét, de láttam rajta, hogy túl fáradt volt ahhoz, hogy összerakja a képet. Bár ez így is volt rendben. Nem akartam, hogy az utolsó együtt töltött napunk szomorkodással és sírással teljen. Csak boldog akartam lenni még egy kicsit.
Lassan visszafordultunk és kellemes tempóban visszalépkedtünk a szobámba. Befeküdtem az ágyba és szorítottam helyet Jonginnak is, hogy még épp kényelmesen elférjen. Fejét vállamra hajtotta, de mielőtt álomba merült volna, egy gyenge csókot nyomott ajkaimra.
- Csak kelts fel, ha valami baj van, rendben? - Válaszom egy lassú bólintás volt és egy puszi a homlokára. Nem sokkal később egyenletes szuszogása tudatta velem, hogy végre nyugodtan aludt. Volt egy olyan érzésem, hogy míg Kanadában tartózkodott, ez nem sűrűn történt meg vele, ezért nem is nagyon mozgolódtam, nehogy felkeltsem.
Mivel unalmamban nem tudtam mit csinálni, elővettem a füzetem és nekiláttam az írásnak. Ezúttal nem Minseo volt a címzett, hanem a mellettem fekvő Jongin. Ez amolyan búcsúlevélnek készült, de nem akartam túl érzelgős lenni, hiszen tudtam, mennyire gyenge is volt lelkileg és minden apró dolgon sírva fakadt volna. Ennek ellenére nem tudtam nem belesűríteni az érzéseimet, mert én meg ilyen voltam. Főleg az utóbbi időben. Leírtam neki mindent, amit éreztem az életemmel kapcsolatban, vagy éppen iránta és többek között azt is kértem tőle, hogy ne búsuljon túlságosan, még akkor se, ha ez nagy kérés volt. Igazából nagyon nehezen fogalmaztam meg a több oldalasra sikeredett levelet és valószínűleg elég kusza is lett, de legalább nem hazudtoltam meg magam. Az agyam már nem fogott olyan jól, mint régen.
Miután végeztem, én is próbáltam pihenni egy keveset, de Minseo meghiúsította ezt a tervemet, mikor vehemensen berontott az ajtón. Már éppen elkezdte volna a szokásos dumáját, de még azelőtt csendre intettem, hogy egy hang is kiszaladt volna a száján. Csak megértően bólogatott és lassan kilépett az ajtón. Nem akartam elzavarni, de azt sem, hogy felébressze Jongint a folyamatos beszédével. Így meg legalább én is le tudtam kicsit dőlni és nem leszek teljesen fáradt egész nap. Álom ugyan nem jött a szememre, de gondolataim nem hagyták, hogy egy pillanatig is unatkozzak.
Sok ember kérdezte, hogy hogyan bírtam normális maradni abban a tudatban, hogy hamarosan meg fogok halni. Nos, a válasz egyszerű. Ha az ember beletörődik és elfogadja, hogy minden okkal történik, akkor egy idő után könnyebben fel tudja dolgozni azt is, hogy neki már nincs sok ideje hátra. Erre rásegített az is, hogy én szentül meg voltam győződve arról, hogy ez után az élet után én egy másik testben születek meg újra, ami bár sovány vígasz, mégse bolondultam meg, ahogy sok ember tette volna. Persze nem voltam vallásos, egyszerűen csak hittem az újjászületésben.
Aztán azt is kérdezték, hogy miért nem vetettem véget az életemnek még szenvedéseim kezdete előtt. Senki sem gondolta volna, de a válasz pofonegyszerű volt. Élni akartam, mégpedig addig, ameddig lehet. Miért öltem volna meg idő előtt magam, ha még kiélvezhettem a maradék keveset, ami adatott nekem. Ha akkor feladtam volna, nem feküdhettem volna ott Jonginnal a karjaimban, a halálos ágyamon, az utolsó gyönyörű napomon. Még a madarak is csicseregtek, mintha minden azt akarta volna, hogy élvezzem ki földi létem utolsó óráit. Én meg nem tehettem mást, élveztem.
Tekintetem egy idő után Jonginra vándorolt, akinek arcát csak egy halvány mosoly ékesítette. Még álmában is elképesztően gyönyörű volt. Ő egyébként soha sem volt kifejezetten csúnya gyerek. Talán középiskolában volt egy-két olyan időszaka, mikor valami hihetetlenül ronda hajstílusa volt, de ennek ellenére imádtam. Elsősorban nem a külsője fogott meg, inkább a tehetsége és az a szerénység, amit bennem egyáltalán nem lehetett felfedezni. Talán igaz az a mondás, hogy az ellentétek vonzák egymást.
Ő művészlélek volt, én sportember, ő a világ összes pénzéért sem kiáltotta volna ki mindenkinek, hogy mennyire tehetséges, míg én minden létező módon az emberek tudtára adtam, hogy engem kell szeretni, mert híres vagyok és profi. Ebben, hála Jonginnak, tudtam kicsit változni és egész visszafogott lettem, mikor már jártunk. Egyébként rengeteg dolgon mentünk keresztül együtt. Mondhatnám, hogy napközben a pokol legmélyebb bugyraiban jártunk, de mikor este végre nem zavart senki, megízleltük az oly' nehezen elérhető boldogság ízét. Beszélnünk sem kellett, hagytuk, hogy a cselekedeteink és a hosszas, sokat mondó csend eláruljon mindent, amit éreztünk.
Gondolataimból párom mocorgása szakított ki. Először csak forgolódott, aztán szemeit kinyitva rám pillantott egy gyengéd mosollyal ajkain.
- Úgy örülök, hogy itt vagy - bújt arcával vállamba, amit eszméletlen aranyosnak találtam. Nem akartam rá gondolni, de mégis könnyek gyűltek a szemembe, mikor eszembe jutott, hogy hamarosan már nem tudom úgy ölelni, ahogy akkor tettem.
- Jobban vagy? - kérdeztem, elhessegetve a halál gondolatát fejemből. A válasz csak sűrű bólogatás volt, ezer wattos mosollyal párosítva.
- Minden rendben - ölelt meg, mikor látta, hogy könnyek szöktek a szemeimbe. Én pedig, mint kisgyermek az anyja karjaiba, bújtam hozzá szorosan és a világ minden pénzéért sem engedtem volna el akkor.
Meg akartam neki köszönni mindent, annak ellenére, hogy leírtam a levélbe is a dolgokat. Én a szemébe akartam mondani, hogy köszönöm és nem egy papírról szerettem volna, hogy lássa. A szavak persze pont ilyenkor fagytak belém és nem is tudtak volna kiszabadulni a torkomban keletkezett gombóc miatt. Utólag belegondolva, Jongin talán kétségbe is esett volna, ha akkor csak úgy elkezdek köszönetet mondani mindenért. Számára az felért volna egy búcsúval.
- Minden rendben lesz - nyögtem ki végül a lehető legirreálisabb szavakat, amik akkor a számra jöhettek. Mindketten tudtuk, hogy semmi sem lesz rendben.
Ahogy haladtunk előre az időben és lassan délután lett, úgy kezdtem egyre jobban félni is. Nem akartam, hogy véget érjen ez a nap, de azt is tudtam, hogy ez az egész túl szép volt, hogy igaz legyen. Csak egy átmenet volt a halálba, hogy utoljára kiélvezhessem az élet szépségeit, hogy megmutassák, mit veszthetek, ha olyan korán elmegyek. Pedig én nem akartam mást, csak élni. Ha nem is sokat, még egy-két évet, de a végén elfogadtam, hogy ennyi jutott nekem. És lehet, hogy furcsa, de kicsit örültem is neki valahol.
Teljesen máshogy láttam a világot, észrevettem olyan dolgokat, amiket azelőtt soha és megbecsültem azokat a pillanatokat, amikről addig nem is gondoltam volna, hogy értékesek. Pedig az emberi élet minden perce, minden pillanata értékes, csak meg kell találni benne a szépséget. Hittem, hogy minden okkal történik, ahogy azt is, hogy egy idő után a fájdalom eltűnik és a sokáig üres helyre jön valaki más, aki beltölti azt.
Mellettem halk szipogás hallatszott, amire egyből felkaptam az addig lehorgasztott fejem. Jongin, arcát kezeibe temetve sírt mellettem. Nem tudtam, miért, de szorosan magamhoz húzva biztosítottam róla, hogy ott voltam neki. Még ott voltam.
- Hamarosan meg fogsz halni, ugye? - motyogta tenyerébe, mire egy pillanatra megállt bennem az ütő. Tudtam, hogy okos volt, de nem akartam, hogy olyan gyorsan rájöjjön.
- Ezt mindketten tudtuk, Jongin. Mikor a betegségem elején velem maradtál, letisztáztuk, hogy ez lesz a vége. Sajnálom, de csodák nem léteznek - simítottam kezemet arcára, hogy aztán lefejtsem sajátját onnan. Nem akartam nagyon összetörni a szívét, de ha már így rákérdezett, miért kerteltem volna? Tudnia kellett az igazságot, még akkor is, ha az fájt. Tudnia kellett, hogy szükségem volt rá, mégpedig sokkal jobban, mint bármikor máskor.

10. rész

*1 nappal Baekhyun halála előtt*
A végső stádiumú rákosokat mindenki azzal nyugtatta, hogy az utolsó nap szép lesz és nyugodt. Nos, reggel úgy éreztem, hogy nekem eljött ez a bizonyos nap. Bár az ébredés éppen annyira volt bizonytalan és homályos, mint az elalvás, mégsem éreztem fájdalmat, ami már rengeteg ideje nem történt meg velem. Éppen emiatt a zavaros ébredés miatt gondoltam, hogy nem önszántamból aludtam el és egy pillanatig úgy hittem, hogy az éjszaka történései csak lázas álmok voltak. A félelem hamar úrrá lett rajtam, de küzdöttem ellene, hiszen nem akartam az utolsó szép napomat egy kellemes kis pánikrohammal kezdeni.
Mikor sikerült megtisztítani az elmémet a rossz gondolatoktól és démonoktól, minden erőmet összeszedve próbáltam kinyitni szemeimet, hogy bizonyíthassam magamnak, Jongin tényleg itt járt az éjjel. Pár percig csak a boldog tudatlanságban ringatóztam, de aztán megembereltem magam és felnyitottam pilláimat, majd ismét lezártam őket. Nem hittem a szemeimnek. Jongin tényleg ott feküdt az ágyam szélén, feje a hideg paplanon, teste félig lecsúszva a kényelmetlen fekhelyről. Aludt, természetes, hogy elfáradt. Teljesen biztos voltam benne, hogy még haza sem ment, a reptérről egyenesen hozzám jött. Legalábbis az ágy mellett fekvő bőröndről ezt tudtam leszűrni.
Itt van, tényleg itt van. - Elmémben ezek a szavak futkároztak, táncot járva követték egymást. Úgy éreztem, madarat lehetett volna fogatni velem, miközben a boldogság rózsaszín, cukros tengerében úsztam, és bár nem akartam önző lenni, mégis annyira szerettem volna felkelteni. Lassan felültem az ágyon, majd hideg tenyeremet meleg hátára tettem és gyengéden keltegetni kezdtem. Bár féltem, hogy nyűgös lesz, de bíztam benne, hogy örülni fog, mikor meglát engem.
Halk nyöszörgések után megtörölgette szemeit és felemelte fejét az ágyneműről. Először valószínűleg fel sem fogta, amit látott, de mikor végül észbe kapott, szoros ölelésbe vont. Szívem olyan hevesen vert, mintha ki akart volna törni mellkasomból, de ez így volt rendjén. Örültem, de a megkönnyebbülés makacs könnyei mégis azt a látszatot keltették, mintha szomorú lettem volna. Pedig nem voltam. Minden porcikámmal érezni akartam testemen az övét, addig akartam csókolni, míg az utolsó levegőm el nem fogy és úgy akartam ölelni, mintha nem lenne holnap.
Később csak kettőnk sűrű szipogása és az egyre ismétlődő szeretlekek szelték át a szoba fájdalmas csendjét. Sírtunk, mert együtt voltunk, mert szerettük egymást, mert hiányzott a másik, és mert mindketten éltünk. A magunk köré épített burokból valószínűleg senki sem tudott volna kiszakítani minket, de mindenbizonnyal nem is akart. Ott ültünk egymás karjaiban sírva, elzárkózva a külvilágtól, egy percre boldogan. Végre úgy tűnt, minden rendben volt, még akkor is, ha ez egyáltalán nem volt igaz.
- Annyira hiányoztál. Úgy féltem, hogy nem látlak többé - suttogta fülembe Jongin kicsit már nyugodtabban. Olyan jó érzés volt hallani ahogy beszélt hozzám. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lehet rám egyszer, de hát az élet tele van meglepetésekkel, nem igaz? Mindig imádtam a hangját, olyan lágy volt és kellemes, de soha nem gondoltam rá úgy, mint ami meg tudja menteni az életem. Abban a pillanatban viszont úgy éreztem, ez így volt. Képes volt mosolyt csalni arcomra egyetlen mondatával. Még akkor is, ha neki fogalma sem volt erről.
- Ne is gondolj erre! Itt vagyunk mindketten, nem? - mosolyogtam rá, mire megkaptam a csókot, amire azóta vártam, mióta elindult Kanadába. Lassú volt és végtelenül gyengéd. Úgy csináltuk, mintha örökké éltünk volna, nem siettünk sehova. Könnyeink keveredve egymáséval, lassan lefolyva arcunkról értek az ágynemű kemény, hideg anyagára.
Egy kívülálló biztosan nem tudta volna megmondani, hogy mi játszódott le bennünk, de valószínűleg mi sem fogtuk még fel teljesen. Annyi szent, hogy a megkönnyebbülés sűrű ködében lebegtünk egymás karjaiban, aminél jobb dolgot az ember keresve sem találhatott volna. Úgy öleltük egymást, mint anya az újszülött gyerekét, mint katonaságból hazatérő férfi a feleségét, mintha ezen múlna az életünk és azt hiszem, ez egy picit így is volt. Bármilyen nehéz is bevallani, függtünk egymástól. Sosem akartam így elkötelezni magam és az elején teljesen új volt nekem a dolog, de lassan megszoktam és engedtem, hogy olyan érzések kerítsenek be, amiről addig fogalmam sem volt. Leszállt az a bizonyos rózsaszín köd, ami ellen nem tehettem semmit, de őszintén, nem is nagyon akartam.
A szobára a csend és a nyugalom vékony fátyla szállt. Egy véletlenül betévedő ember talán meg sem tudta volna mondani, hogy ez egy kórházi szoba, ahol bizony egy haldokló fiú feküdt. Kár, hogy percekkel később villámcsapásként jelent meg Minseo, hogy kirángasson minket a biztonságos környezetünkből.
- Szia Baek! Te szent Isten! Te vagy Jongin? Baszki, nem hittem volna, hogy ilyen jól nézel ki. Jesszus, miket beszélek? Úgy örülök, hogy végre együtt vagytok - hadarta el egy szuszra, ami rettentő nevetséges volt. Jongin kicsit eltávolodott tőlem és inkább az ágyam szélére ült, de kezemet nem engedte el.
- Jongin, bemutatom neked Minseot, aki az életemből megpróbál valami könyv félét csinálni,  Minseo, ő itt Jongin, akiről egész eddig beszéltem neked - lettünk túl a bemutatáson, mire mindketten enyhén meghajoltak. Minseo szájáról lehetetlen volt letörölni a mosolyt. Mindenbizonnyal azt várta, mikor zuhanunk ismét egymás karjaiba és csókolózunk egy kört.
- Jézusom, ne zavartassátok magatokat, mintha itt sem lennék. Igazán nem akartam, hogy miattam hagyjátok abba. - Állításom beigazolódni látszott, mikor ezek a mondatok elhagyták a száját, de én csak mosolyogva ráztam a fejem, hogy itt bizony nem fog élvezkedni. Száját lebiggyesztette, de aztán be is fejezte a bohóckodást.
- Nem vagy fáradt? - kérdeztem Jongint, aki csak egy apró bólintással válaszolt. - Igazán nem kell itt maradnod mellettem. Menj haza egy picit pihenni!
- Jól vagyok. Majd este alszom - mosolygott és apró puszit lehelt homlokomra, mire Minseo halkan kisurrant a szobából, hogy egyedül hagyhasson minket. Ilyenkor nagyon bírtam, mert bármennyire is volt kedve bámulni, mégis tiszteletben tartotta, hogy nekünk is van magánéletünk, amit ráadásul már egy ideje nem nagyon éltünk. Jongin befeküdt mellém az ágyba és a vállamra hajtotta a fejét. Nem beszéltünk, mégis tudtuk, hogy mire gondol a másik.
A nyugodt légkörbe nem sokkal később egy nővérke rontott be, aki gyorsan kiküldte páromat, mégha én mondtam is neki, hogy ez egyáltalán nem szükséges. Kértem, hogy ne adjon nekem fájdalomcsillapítót, ugyanis végre jól éreztem magam, mire egy szomorú mosoly költözött az arcára, és lassan bólintott. Ő is tudta. Mindenki tudta, aki találkozott velem aznap, hogy miért is voltam annyira jól. Mindenki, kivéve Kait.
Mikor az ápoló kiment, ő azonnal berontott az ajtón és ismét ágyamra feküdt. Azt gondoltam, megint csendben fog telni ez a pár óra, de be sem állt a szája. Mesélt nekem a kanadai élményeiről, a tárgyalásokról, amik rettentő unalmasak, viszont nagyon hasznosak voltak számára. Mindent elintézett és ez engem olyan nyugalommal töltött el, mint még semmi. Örültem, hogy lesz jövője utánam is, örültem, hogy lesz mivel elfoglalnia magát, ha nem tud szabadulni az emlékeimtől. Örültem, hogy ilyen tehetséges volt, mert így minden gondolatát papírra vethette és talán még egy kis pénzt is kaphatott érte.
Régen a rajzoláson kívül rengeteget festett is, de soha nem adta el őket. Annál nagyobb értéket jelentettek számára. Minden harmadik képén én szerepeltem, és bár nem szerettem ezt, örültem, mikor büszkén mutogatta nekem az elkészült munkáit. Legalább lesz valami számára, ami emlékezteti rám, ha már végleg túllépett a gyászon, valami, ami nem hagyja, hogy elfelejtse élete ezen időszakát. Mert bármennyire is voltam magabiztos, mégcsak remélni sem mertem az utóbbi időben, hogy én leszek neki az egy és egyetlen az életében. Kicsit önzőn is hangzana, ha azt akarnám, hogy utánam ne legyen senkije. Dehát végülis ez voltam én. Az önzőség megtestesítője, a tökéletesség netovábbja, az igazi ideál, olyan, amilyen mindenki lenni akart. Versenyeket nyertem, rajzszakkörbe jártam, még talán néha írtam is. Kívülről tökéletes életem volt, maga a csoda. Ez voltam én... Egészen addig, míg ki nem derült, hogy rákos vagyok.
Azután senki nem akart olyan lenni, mint én. Féltek hozzám szólni, inkább csak a hátam mögött szánakoztak.
" Szegény gyerek, pedig olyan szép élete volt." - mondták, csak azt nem tudták, hogy nekem a diagnózis után kezdődött az igazi életem. Attól kezdve mindent megbecsültem, az élet apró örömeire koncentráltam. Imádtam a madárcsicsergésre kelni, imádtam a napsütést, imádtam minden percet, amit a szerelmemmel töltöttem, és bár sokat veszekedtünk, végül mindig kibékültünk. Ami pedig a legjobb dolog volt a betegségemben, hogy megtanultam bocsánatot kérni és megbocsátani.

9. rész

* 2 nappal Baekhyun halála előtt *

A délután folyamán a mellettem fekvő bácsi meghalt. Idős is volt, beteg is, de nem szenvedett. Egész nap csak aludt, míg a vizitnél azt vette észre az orvos, hogy már nem lélegzett és a bőre jéghideg volt. Meg sem próbálták visszahozni, tudták, hogy lehetetlen volt. Ez az eset - bár minden nap meghalt valaki a kórházban - rávilágított arra, hogy a halál már nagyon közel volt. Itt somfordált a szobában, és egyikünket már el is vitte. Tudtam, hogy én következtem, és erre a gondolatra, habár ez teljesen reális volt, a hideg futkározott a hátamon. 

Mikor elmondtam ezt Minseonak is, csak egy biztató mosolyt eresztett felém, meg sem próbált ellenkezni. Ezek szerint ő is tudta, vagy ha nem is, legalább sejtette. Szó, mi szó, tényleg nem voltam már olyan jól, mint napokkal azelőtt. Aznap erősebb gyógyszereket kaptam a fájdalmaim miatt, amik teljesen kiütöttek. Mindig ezt akartam elkerülni. Nem akartam a gyógyszerektől függeni, pedig akkor pontosan ez történt. Nem tudtam küzdeni ellenük, de értelme sem nagyon lett volna, hiszen csak én jártam volna rosszul.

Lényeg a lényeg, végig aludtam egy fél napot, és mire ismét felkeltem, majdnem este volt. Telefonomra ránézve tudatosult bennem, hogy már nyolc óra múlt, és hogy Kai küldött nekem egy SMS-t úgy 3 körül, hogy akkor indult. Legjobb tudásom - és az eddig tapasztaltak - szerint az út legalább 10 óra hosszú volt, ami rengetegnek tűnt az én helyzetemben. Aznap már percről percre éltem, ezért elég ijesztőnek tűnt, hogy nemhogy percek, hanem órák választottak el szerelmemtől, amit még az sem biztos, hogy megélek. Persze bizakodó voltam, nem adtam fel, az utolsó pillanatig harcoltam. Ezen kívül pedig igazán örültem annak, hogy Jongin egyre közelebb került hozzám. 

Valahogy mindig sok munkája volt, de sosem hagyott magamra huzamosabb ideig, maximum pár napot töltöttünk egymás nélkül, de akkor még egészen jól voltam. El tudtam látni magam, ettem, ittam, egy szóval teljesen önálló voltam. A betegségemben ez ütött szíven a legjobban azon kívül, hogy soha nem úszhattam többé. Nem voltam már képes, hogy bármit is megcsináljak magamnak. Teljesen haszontalannak, és tehernek éreztem magam, még akkor is, ha Jongin mindig biztatott, hogy nem voltam az. Minden egyes cselekedetével próbálta érzékeltetni, hogy még mindig ugyanannak a bolond, 16 éves fiúnak lát engem, aki úszott, sorra nyerte a versenyeket, és nem győzte magát lenyugtatni. Bármennyire is jól esett ezt érezni, valahogy soha nem hittem el neki igazán. Pedig úgy próbálkozott szegény.

A szobában félhomály uralkodott és teljesen egyedül voltam, miután elszállították az öreg kihűlt testét. A levegő rideg volt, mint egy hullaházban és fagyos, mint a hajnal egy téli reggelen. Ezen kívül egyedül is voltam, hiszen Minseo sem lehetett mellettem egész nap. Szegény, próbálta összerakni értelmes mondatokká az amúgy értelmetlen szavaimat több-kevesebb sikerrel. Ezt is csak onnan tudtam, hogy néha írt, hogy egy-egy szavammal mire akartam utalni vagy mire gondoltam akkor. Máskor kérte, hogy egészítsem ki a mondatokat, és olvassam el, amit én persze örömmel megcsináltam, ugyanis rettenetesen unatkoztam. Igen, még abban a kicsi időben is, mikor nem aludtam. 

Egyébként teljesen átlagos volt minden, leszámítva, hogy utolsó napjaimat éltem. Senki nem keresett, csak Kai írt néha, ha olykor nem tudott mit csinálni a repülőn, vagy mint említettem, Minseo kért néhány tanácsot. Én pedig csak feküdtem és éltem, de azt is alig.

Este felé megkértem az ápolókat, hogy csökkentsék a gyógyszeradagomat, amit bár vonakodva, de elfogadtak. Persze először felhívták a dokit, hogy lehet-e. Mikor ő rábólintott, este kevesebb fájdalomcsillapítót kaptam. Ez nem feltétlen volt jó, ugyanis egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, de igazából tudat alatt ez volt a cél. Ébren akartam megvárni Kait, még akkor is, ha ez fájdalommal járt. Unalmamban előkaptam rongyos szélű füzetemet, amibe eddig is írtam Minseonak és rajzolgatni, firkálni kezdtem bele. Először teljesen nonfiguratív formák bontakoztak ki, de nem is volt semmiféle tervem vele, csak hogy ne unjam magam halálra. Néha én is szoktam rajzolni, de messze nem voltam olyan jó, mint Jongin. Lehet, ha kicsit többet foglalkoztam volna vele, kibontakozott volna a tehetségem, de ez már csak olyan eső után köpönyeg féle gondolat volt. Az ember mindig okos, miután megtörténik a baj. 

Sok mindent megbántam egyébként. Bántam, hogy nem úsztam többet, nem hoztam ki magamból a maximumot, bántam, hogy nem használtam ki a lehetőségeimet, pedig mindenki mondta, hogy nagy ember is lehetett volna belőlem. Nekem persze nem kellett semmi, hiszen Ázsia szinten elismert úszó voltam, sikert sikerre halmoztam, és nem tudtam lerázni a csajokat. Akkor még bele sem gondoltam, hogy engem kicsit sem érdekelnek, csak picit később világosodtam meg. Tudom, ez furán hangzik, mert az ember már születésétől kezdve meleg, ha meleg meg minden, de túlságosan el voltam foglalva a sikerrel, így nem volt szükségem a szerelemre.

Aztán később jöttek a sorozatos bukások, mikor rosszabbul lettem. Utáltam magam, de akkor már ott volt mellettem Jongin, aki biztatott és mondta, hogy soha ne adjam fel. És én nem adtam. Folyamatosan küzdöttem a végsőkig, még akkor is, ha már régen nem úsztam olyan szintidőket, mint pályafutásom elején. El voltam keseredve, de valahogy soha nem vitt rá a lélek, hogy feladjam. Ahhoz túl sok vesztenivalóm volt és tudtam, hogy Kainak is csalódást okoztam volna.

Csak akkor vettem észre, hogy sírtam, mikor már államról lecsorogtak könnyeim és eláztatták az ölemben fekvő papírt. A gondolkodás egy kicsit elterelte figyelmem a fájdalomról, de mikor visszatértem a valóságba, eszméletlenül rosszul éreztem magam. Fájt a hátam, a mellkasom és rettentően nehezen vettem a levegőt. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz ébren maradni, ugyanis ha nem a fájdalomcsillapítók kábítottak el, akkor a fájdalom vette el az összes erőmet. Végül mély álomba merültem és csak remélni tudtam, hogy másnap reggel fel is kelek.

A sötétség úgy szívott magába, akár a porszívó a pici pókhálókat a szoba sarkáról. Nem tudtam ellenállni, de egy idő után inkább nem is akartam. Elfogadtam, hogy tehetetlen voltam, az utóbbi időben volt alkalmam megtanulni ezt. Aztán az eddig megszokott nagy zűrzavar helyett, csak egyetlen hang csengett elmémben. 

- Lassan jönnöd kéne - suttogta mélyen, rekedten. Tudtam, mire gondolt, de nem akartam feladni. Nem, amíg nem láttam Jongint. 

Csak még egyszer utoljára meg akartam érinteni puha arcát, csak egy utolsó csókot akartam, gyengéd szavakat, amivel megnyugtat, hogy a halál nem a vég. Én tényleg nem kértem sokat, éppen annyit, amennyit mindenki kért volna. 

A semmi körülölelte testemet, lebegtem, nem éreztem már fájdalmat. Egy pillanatra tényleg azt hittem, meghaltam, de végül sikerült meggyőzni magam, hogy a halál nem lehet ennyire unalmas, ennyire... Semmilyen. Aztán az erős mély hangot, egy gyengéd, már régi ismerős váltotta fel. Nem értettem, mit mondott, de már az is elég volt, hogy hallottam őt. Végre úgy éreztem, üres, jéghideg szívemet betöltötte valami meleg, amit már rég nem tapasztaltam.

A hang a fejem mellől jött, mire kipattantak a szemeim. Komolyan azt hittem, álmodtam, de ő ott állt mellettem teljes valójában. Számból csak egy megkönnyebbült sóhaj szökött ki, majd ismét elájultam a fájdalom hatására.

8. rész

*2 nappal Baekhyun halála előtt*
Már elmúlt éjfél is, mire úgy éreztem, mindent leírtam, amit el szerettem volna mondani. Nehéz volt, és úgy gondoltam, azt a sok mindent biztos nem tudtam volna csak úgy elmesélni anélkül, hogy sírva ne fakadtam volna egyszer-kétszer. Kicsit örültem azért, hogy megszállt az ötlet, hogy le is írhatnám, végül pedig pár füzetlap be is telt vele. Az életem közel sem volt olyan izgalmas, mint amilyennek látszott, de azért volt mit írni.
Mivel hajnali egy óra körül már elég fáradtnak éreztem magam, és az este beadott morfium hatása is kezdett enyhülni, úgy döntöttem, inkább nyugovóra térek, mielőtt erős fájdalmaim megakadályoznának ebben. Letettem a füzetet, és a tollat, lekapcsoltam a villanyt, és a párnára hajtva fejem álomba merültem. Aznap este olyat álmodtam, mint még soha.
A kórházban feküdtem, a lámpa csak halvány fénnyel pislákolt, mellettem pedig Minseo fáradt alakja pihent. Látszott rajta, hogy az utóbbi napokban teljesen le volt terhelve. A kiadója azt mondta neki, hogy ha napokon belül nem lesz kész a kézirata, elbúcsúzhat a munkájától. Szerencsére úgy tűnt, már nem sokat kell velem bajlódnia, hiszen igen a halálomon voltam már.
Nehezen vettem a levegőt, szemeim lassan lecsukódtak, de az utolsó mondatokat még el kellett mondanom a mellettem ülő fiatal lánynak.
- Tudod, Kai több volt nekem, mint első szerelem. Ő volt a bátyám, az apám, a barátom és a védelmezőm is egyben. Kár, hogy ezt nem tudta meg soha. - Hangom a végére elhalt, a levegő nem járt többé a tüdőmbe. Nem pánikoltam, elfogadtam, hogy nekem itt volt a vége. A sors ennyit szánt nekem.
Utolsó pillanataimban hangos lépteket és elfojtott kiáltást hallottam.
- Baekhyun! - A hang ismerős volt, talán túlságosan is. Kai végre meglátogatott.
Álmomból villámcsapásként keltem fel a már szokásossá vált reggeli légszomjammal, ám a különbség az volt, hogy akkor könnyeim is folytak. Annyira valóságos volt az álom, hogy tényleg azt hittem, nekem ott volt a vég. De nem is ez volt az, ami igazán sírásra késztetett, hanem az, hogy álmomban boldogtalanul, magányosan, Jongin nélkül mentem el.

Mindig is úgy éltem az életemet, hogy nem akartam gazdag lenni, nem akartam sikeres lenni, csak egy vágyam volt, hogy valaki szeressen, és velem maradjon a végsőkig. Mikor találkoztam Jonginnal, úgy gondoltam, talán ő volt az az ember, akire vártam. Mindig mellettem volt, jóban, rosszban. Örült a sikereimnek, boldogtalan volt, mikor én is, mégis segített, ahol tudott. Erre én mit adtam viszonzásul? Önzőséget, irigységet. Soha nem tudtam igazán örülni, mikor valami nagy dolgot ért el, inkább az járt a fejemben, miért nem velem történt ez, hogyan tudnám én is eléreni azt, amit ő? Visszagondolva, ez sokkal rosszabb volt, mint akármi, amit tehettem volna. Csoda, hogy nem hagyott el mindennek ellenére sem. Néha még én is éreztem magamon, mennyire kiállhatatlan voltam, ami azért már nem kis teljesítmény.

Egyszer például, mikor úgy volt, hogy végre befutott, megkereste egy kiadó, és elhívta beszélgetésre. Akkor már beteg voltam, akár foghattuk volna erre, meg a feszültségre is, hogy olyat ejtettem ki a számon, amit soha nem kellett volna. Mikor bejelentette nekem a nagy hírt, én csak kinevettem, majd komolyan azt mondtam, hogy ne merjen leszerződni velük, vagy ha mégis, úgy veszem, hogy nem szeret többé, és nem érdekli, hogy beteg voltam. Ezek után természetesen veszekedtünk - mert nem volt ám minden olyan csodaszép, mint a mesékben. A végén azonban bocsánatot kértem tőle, és egy békülő célzatú csókot nyomtam ajkaira.
Az emlékek súlya is ráült vállamra. Sírtam, zokogtam, tüdőm szorított, és égett az oxigén hiányától, de akkor nem érdekelt. Kiabálni akartam, kiadni az összes fájdalmamat, amit eddig magamban tartottam, üvölteni, míg tüdőm fel nem robban, hangom el nem némul... És az után csendesen megölelni az embert, akit szerettem, majd csendben elmenni. Ez volt minden, amit akartam, ehelyett hangosan fuldokoltam egyedül a félhomályban, míg az egyik kedves nővérke be nem rohant a szobámba, és rám nem adta az oxigénmaszkot.
Féltem, annyira féltem attól, hogy az álom nem csak álom marad, hogy a magány, és a szomorúság felemészt. Akkor tényleg elgondolkodtam azon, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem ébredek fel álmomból soha többet.
- Hé, Baek! Minden rendben, semmi baj - simogatta karomat Semin. Ő volt az, aki itt létem első évét széppé tette, hiszen ha Kai nem volt itt, ő mindig beült hozzám, és beszélgettünk mindenféléről. Bár neki mindig dolga volt, valahogy mégis szánt rám egy kicsi időt, mert tudta, mennyire magányos voltam. Akkor viszont nyugtatása ellenére is folytatták útjukat könnyeim lefelé arcomon. Nem tudtam ellene semmit tenni, egy kis részem akkor elveszett, és nem is került elő soha többé.
Aztán a végén már nem a lelki fájdalomtól sírtam, hanem a tüdőmre nehezedő láthatatlan súlytól, ami annyira nyomott, hogy lassan széttörni éreztem bordáimat. Sírásomat a gyógyszerért való halk könyörgésem szakította meg néha, amikor úgy éreztem, összegyűjtöttem annyi erőt, hogy kipréseljem magamból azt a pár szót, ami megkönnyebbülésemet jelenthette. Végül a nővér is megértette, mit szerettem volna, és még a kötelező reggeli adagom előtt nyomott az infúziómba a bódító fájdalomcsillapítóból. Sírásom lassan lenyugodott, és légzésem is többnyire egyenletes lett, már amennyire ez egy tüdőrákos légzésétől kitellett.
- Kérlek, beszélhetek Jonginnal? - tettem fel kérdésemet kissé akadozva, de válasz helyett csak a telefonomat kaptam kezembe. Remegve oldottam fel a készüléket, és Kai nevére nyomva emeltem a fülemhez azt.
- Baek? Minden rendben van? - hallottam meg a vonal másik végéről remegő hangját, mire egy pillanatra ismét elszorult a torkom.
- Jongin, merre vagy? - kérdeztem gyengén, suttogva, miközben reménykedtem, hogy megértette ami mondtam. Amúgy sem volt valami erős a hangom, a maszk pedig még torzított is rajta, ami nem igazán tette lehetővé a problémamentes telefonálást.
- Képzeld, épp most akartalak hívni, aztán rájöttem, hogy ott még korán van. De nem is ez a lényeg. Úgy tűnik, sikerült mindent elintéznem, így a legközelebbi géppel megyek haza. Érted ezt? Hamarosan otthon leszek! - Erre a hírre nem tudtam mit reagálni. Összeszorítottam a szám, és hagytam lefolyni a megkönnyebbülés könnycseppjeit. Szám néma volt, de szívem ismét erősen kezdett dobogni. Annyira, annyira örültem.
- Köszönöm. - Csupán ennyit tudtam kipréselni magamból, de úgy gondoltam, ez is több volt, mint a semmi.
- Jól vagy, kicsi? Annyira gyenge a hangod. Mondd, hogy megvársz, kérlek - könyörgött nekem, de nem tudta, hogy én is csak remélni tudtam. Úgy éreztem, túl gyenge voltam már a harchoz, amit egyedül kellett megvívnom, mindegy hány ember volt mellettem. 

- Igyekszem. - Ez volt minden, amit mondtam, majd csak hallgattam élménybeszámolóját arról, hogy mennyire boldog, és izgatott volt a mangája kanadai megjelenése miatt. Már mindent elintézett, csak egy telefon volt hátra, amit el kellet intéznie arról, hogy mikor kerülhet a piacra munkája édes gyümölcse. Örültem, hogy boldog volt, és hogy volt értelme egyedül hagynia engem, és nem bukott el. Bár mondjuk sikerében egy percig sem kételkedtem, ugyanis megnyerő külsejének, és lehengerlő stílusának egy ember sem tudott ellenállni, legyen az férfi, nő, vagy akármi.

Aztán beszélgetésünk vége felé megjelent Minseo is, így a társalgást felfüggesztettük egy "szeretlek"-kel, és az ígérettel, hogy ő siet, én pedig megvárom. A lány türelmesen állt, míg befejeztem, majd ezer wattos mosollyal nézett rám.

- Csak nem a híres-neves Jonginnal beszélgettél? - érdeklődött, még mindig vigyorogva, minek hatására, nem tehettem róla, de nekem is mosoly szökött ajkaimra. 

- De igen - válaszoltam eléggé tömören, mire arca elszomorodott. Gondolom már egy igazán laza, felszabadult beszélgetésre vágyott, amit én akkor sem tudtam neki megadni. A bűntudat lassanként kúszott fel torkomon, amitől kedvem lett volna hányni, de tartottam magam. Nem akartam, hogy lássa, sokkal rosszabbul voltam, mint azelőtt nap. - Ne haragudj, de azt hiszem, ma nem nagyon fogok tudni beszélni. Viszont írtam le neked pár dolgot az éjszaka, mikor nem tudtam aludni - adtam át neki az előre gondosan összehajtogatott papírlapot, amit kibontva olvasgatni kezdett.

- A szüleid konkrétan kidobtak? - háborodott fel, mikor már majdnem a végéhez ért. Már csodálkoztam is, hogyan bírta ki egy szó nélkül, de persze nem hazudtolta meg magát. Csak lassan bólogattam, mire hitetlenül felvonta szemöldökét, és olvasott tovább. 

7. rész

* 3 nappal Baekhyun halála előtt*
A nap éppen csak a horizont alá bukott, mikor az orvos kilépett a szobámból. A reggeli kis légszomjam nem maradt következmények nélkül, hiszen mikor a nővér bejött az ajtón, és meglátott, majdnem elájult. Elmondása szerint nagyon sápadt voltam, és úgy néztem ki, mintha akkor ébredtem volna fel a halálból. Erre persze egyből riasztotta az orvost, majd később Jongint is, akivel azóta sem sikerült beszélnem, hiszen reggel óta folyamatosan vizsgálatokra cipeltek, ugyanis nem tudták megállapítani, mi bajom volt. A pláne az volt, mikor véreset köhögtem. Csináltak CT-t, ami kiderítette, hogy tüdőembóliám van, ami kialakulhatott a ráktól, meg minden egyéb rák ellenes gyógyszertől. Válaszul erre, felírtak még egy fajta gyógyszert, amit szednem kellett rá ezek után. Remek, nem igaz?
Mikor visszafeküdtem az ágyba, egyből a telefonomat vettem a kezembe, és felhívtam Kait. El sem tudtam képzelni, mennyire aggódhatott már. Reggel csupán annyit mondtak neki, hogy az élettársa majdnem meghalt, ez pedig, bárhogyan is nézzük, nem volt túl megnyugtató.
- Baek! Úr Isten, azt hittem, már elvesztettelek. Nem is tudod elképzelni, mennyire aggódtam. Annyira örülök, hogy te hívtál, és nem megint a kórház. Mikor felvettem a telefont, azt hittem, belehalok - hadarta le egy levegővel, és a végén úgy hallottam, könnyei is megindultak. Mit tudtam volna mondani egy ilyen helyzetben? Mondjam, hogy minden rendben van? Miért hazudnék neki? Tudnia kell mindent, még akkor is, ha az nem a legjobb.
- Igen, élek még. Tudod, ha eddig nem lett volna elég bajom, kiderült, hogy ráadásul tüdőembóliám is van. Ennyi volt a nagy sztori, nem tudom, miért kellett ehhez téged is felzaklatni - forgattam meg szemeim, és próbáltam erősnek tűnni, legalább a telefonban. Úgy sem látta, hogyan néztem ki a vonal másik végén. Talán ez volt az én nagy szerencsém.
- Te ezt komolyan ennyire természetesnek veszed, vagy csak engem hülyítesz? Ne mondd már, hogy ez nem nagy dolog. Meg is halhattál volna! - Ilyen, és ehhez hasonló mondatok alkották beszélgetésünket aznap este. Ő jól lecseszett, hogy ne merjek még egyszer ilyet csinálni vele, én pedig megígértem, hogy megvárom. Mondta, hogy már csak 2-3 nap, és itthon lesz, aminek nagyon örültem, hiszen fogalmam sem volt, mennyi volt még nekem hátra. Azt mindenesetre le tudtam szűrni a mai incidensből, hogy nem sok. Igazán jó lett volna, ha vele tudtam volna lenni az utolsó pillanataimban, és elbúcsúzni tőle egy utolsó szerelmes csókkal, de egyáltalán nem volt biztos, hogy így lesz. Mindenesetre ez az egy elejtett mondat kicsit felélesztette eddig mélyen szunyókáló élni akarásomat.
Az este már nem mertem aludni, hiszen féltem a rémálmoktól, amik mindig meglátogattak engem. Elővettem tehát egy könyvet. és olvasni kezdtem. Nem igazán tudtam, miről szólt, hiszen gondolataim mindig valamerre máshova terelődtek. Hol a halálra, hol Jonginra, így az események fele sem maradt meg emlékezetemben. Visszatértem viszont a gimibe, ahol megismerkedtem Kai-jal, és felidéztem néhány emlékezetes élményt. Végül úgy döntöttem, leírom, és ha holnap reggel nem ébrednék fel, Minseo akkor is fog tudni alkotni valami eladhatót, meg persze az én lelkiismeretem sem lesz olyan nyugtalan.
Kezdtem a legelején, ahol is még minden a legnagyobb rendben volt. Én sikeres úszó voltam, sorra nyertem a versenyeket, az elsők között voltam Ázsiában, Jongin pedig már akkor is rajzolt, amivel kitűnt az amúgy elég átlagos iskola diákjai közül. Én sokat nem voltam suliban a rengeteg verseny miatt, ezért kellett valaki, aki elküldte az órai munkákat, és a különféle házikat. Mivel számomra ő volt az egyetlen elfogadható ember az osztályban, ezért hozzá fordultam ez ügyben. Szinte kérnem sem kellett, mindig, mikor látta, hogy nem voltam, talán még vége sem volt az óráknak, nekem már megvolt a házi feladat neki köszönhetően. Nagylelkű volt, és hihetetlenül precíz.
Aztán már nem csak az iskolai munkák miatt keresett meg, hanem találkozókat akart, beszélgetni, megismerni. Teljesen váratlanul érintett ez engem, hiszen addig mindig magányos voltam, ő volt az első, aki közeledni kezdett hozzám. Először zavarban voltam... Aztán másodszor is, de mikor már sokadszorra találkoztunk, a levegő sokkal könnyebb volt, és végül lassan megismertük egymást. Ez így leírva elég gyorsnak tűnhet, de több, mint 2 év kellett mindehhez. 2 év alatt az emberrel rengeteg dolog történhet, főleg kamaszkorban. Egészen addig csak bujkált bennem az érzés, és a gondolat, hogy engem nem csak a lányok hoztak tűzbe, sőt előbb megnéztem egy fiút, mint egy lányt. De azokon a találkozásokon valami fellobbant bennem, ami tudatta velem, hogy mi is volt a helyzet. Először rettentően megijedtem, nem akartam, hogy ez kiderüljön, hiszen féltem, ha Jongin megtudta volna, talán soha többet nem szólt volna hozzám. Végül aztán kiderült, hogy mindketten ugyanott játszottunk, ami először meglepő volt, aztán egyre biztosabb lettem benne, mikor megkaptam életem első csókját, életem első, és egyetlen férfiától.
El lehet azt mesélni egyáltalán? Nem hiszem, hogy az ember emlékszik belőle bármi konkrétra, inkább csak az érzés maradt meg. Éreztem, hogy szerettek, hogy törődtek velem, és legfőképpen azt, hogy nem voltam egyedül. Soha nem volt még részem ebben egészen addig, pedig szerető családom volt, de akkor úgy tűnt, az mind semmi volt ahhoz képest.
A baj csak annyi volt, hogy túl jól éreztük magunkat ahhoz, hogy észrevegyük, nem mindenki nézte ezt olyan jó szemmel kapcsolatunk kialakulását, mint gondoltuk. A nap, mikor bemutattam Jongint a szüleimnek, mint a páromat, anyám összepakolt nekem, és mindketten azt mondták, soha többet ne merjek hazamenni, mert nem voltam többé a fiúk. Na most, belegondolt az ember valaha is abba, hogy nem mehet többé haza, mert nincs neki hova? Nyilván nem ez volt az első gondolatom minden reggel, de akkor kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogyan tovább. Nem akartam örökké Kai nyakán lógni, még akkor sem, ha ő azt mondta, ez teljesen rendben van.
Így hát, éppen betöltve a 18. életévemet, béreltem egy kis lakást a város szélén, este pedig dolgoztam. Rettentően fárasztó volt, főleg, hogy nappal az iskolában is helyt kellett volna állnom. Nem beszélve arról, hogy a tanárok mindig a szüleimmel akartak beszélni romló tanulmányi átlagom miatt, de mikor mondtam nekik, hogy mi a helyzet, csak kinevettek, és közölték, hogy ennél ütősebb sztorival kellett volna előállnom. Nem hittek nekem, míg egyszer fel nem hívták őket, akik szintén azt mondták, amit én. Nem tudom, miért nem szóltak a rendőrségnek, vagy legalább valakinek, aki tudott volna tenni valamit értem. Akkor még nem értettem, de felnőttebb fejjel már tudtam, hogy nem akartak balhét, hiszen nem volt olyan rossz iskola az, és nem akarták rontani a hírnevét. Tehát maradhattam, és a szüleimmel sem szórakoztak tovább. Akkor éreztem azt, hogy igazán egyedül vagyok, mégha Kai ott is volt mellettem.
A halálom előtti napokban is úgy éreztem, magányos voltam, és elhagyatott, pedig Jonginnal minden nap beszéltünk, ám az mégsem volt ugyanaz. Szerettem volna, ha mellettem lett volna, de vártam. Megértettem, mert nem tehettem mást. Mégha nagyon hiányzott is, tudtam, hogy neki utánam is élnie kellett, ehhez pedig nem ülhetett ölbe tett kézzel az ágyam mellett várva, mikor halok meg. Elfogadtam, mégis bántott valahol.

6. rész

*3 nappal Baekhyun halála előtt *
A nap már az ég tetején járt, s habár néhány felhő eltakarta, mégis beterítette a néma csendbe burkolózó szobát gyenge fényével. Akár csak a kórházban fekvő betegek többsége, ő sem adta fel. Minden hátráltató körülmény ellenére is próbált kitörni a sötét felhők közül, és meg mutatni, hogy igenis tudott élni.
Eközben Minseo, döbbenetéből felocsúdva, szoros ölelésbe vont. Nem sírt, egyszerűen csak bámult maga elé. Egyáltalán nem hibáztattam érte, én sem tudtam volna mit reagálni erre a rengeteg információra hirtelen. Hagytam neki egy kis időt, hogy megemésszen mindent, aztán elengedtem. Igen, nyilván engem is elöntöttek az érzelmek, de nem akartam megmutatni a gyengeségemet... Nos, ennél jobban. Így is túl sokat láttattam már magamból.
Ilyenkor jutott eszembe igazán, mennyire is hiányzott Kai. Sokkal egyszerűbb lett volna minden, ha beszélgetés közben ott lett volna mellettem, és fogta volna a kezem, mint azelőtt is annyiszor. Mindig velem volt, amikor kellett, egy verseny, egy vizsgálat, vagy kezelés előtt, megnyugtatott, biztatott, még akkor is, mikor minden reménytelennek tűnt. A sors valamiért mégis úgy intézte, hogy akkor ez nem volt lehetséges. Eddig soha nem ment el tőlem ilyen messzire, és ilyen sok időre. Persze, hogy pont akkor kellett itt hagynia, mikor igazán szükségem lett volna rá.
Akaratomon kívül legördült egy könnycsepp arcomon, amit Minseo is észrevett. Megnyugtatóan rám mosolygott, és szólásra nyitotta száját.
- Tudod, Baek, néha teljesen megengedett, hogy el legyél keseredve egy kicsit. A te helyedben én egész nap sírnék, szóval nyugodtan. Engedd csak ki. Igazán nem baj, ha kimutatod a gyengeségedet - fogott bele vigasztalásomba több-kevesebb sikerrel. Csak sűrűn bólogattam, mégis visszafojtottam könnyeimet. Bármennyire próbált megnyugtatni, nem akartam előtte sírni. Így is sokkal többet tudott rólam, mint bárki más, és ez teljesen ismeretlen volt még nekem. Soha nem voltak igazi barátaim előtte, és persze ő sem nevezhető annak teljesen. Neki ez a munkája volt, nem traccsparti. Rajtam múlt, hogy lesz-e eladható könyve, vagy nem. Jobban belegondolva, ez egy elég nagy feladat volt, amit az elején nem is realizáltam, csak belevágtam, mintha valami egyszerű dolog lett volna. Kicsit pofátlannak éreztem magam, hogy csak úgy a saját kedvem szerint elkezdtem, meg sem kérdeztem, mikor mit kéne mondanom, csak mondtam, és szinte figyelembe sem vettem őt. Na nem mintha annyira ellenkezett volna, de ettől függetlenül egy kicsit érdeklődhettem volna az egészről, így majdnem biztosan valami elfogadható születhetett volna a dologból.
- Min gondolkodsz? - szakított ki önmarcangolásomból a lány halk hangja.
- Semmi különös - próbáltam valami mosolyfélét erőltetni magamra nem túl sok sikerrel. Közben letöröltem megszökött könnycseppjeim maradékát is, ezzel sikerült viszonylag normálisan kinéznem ismét.
Rettentően szégyelltem magam, hiszen nem voltam túl jó betegségem kezdete óta érzelmeim elrejtésében, ami meg is mutatkozott az elmúlt percekben. Meg kellett volna már tanulnom kicsit visszafogni magam, és nem csak szimplán sírva fakadni minden ember előtt. Ez is mutatta, mennyire gyenge voltam, pedig soha nem akartam az lenni. Úgy tűnt, a rák sok mindent ki tudott hozni belőlem.
Mindig féltem megmutatni önmagamat, amibe beletartozott az is, hogy érzéseimet mindig elrejtettem azelőtt. Sokáig az osztálytársaim éppen ezért bántottak. Sokszor megpofoztak, hogy lássanak sírni, de a lelki bántalmazás sokkal rosszabb volt. Mégsem mutattam semmiféle reakciót, legalábbis nem előttük. Ezért azt gondolták, olyan voltam, akár egy jégcsap, pedig ha ismertek volna, tudták volna, hogy nagyot tévedtek. Belül igenis nagy szívem volt, tele voltam szeretettel, de legfőképpen érzésekkel, ráadásul olyan kuszákkal, hogy néha még én sem tudtam rendet tenni közöttük. Aztán persze jött a középiskola, ahol rátaláltam Kaira, aki mindentől megvédett, még akkor is, mikor a saját becsületéről volt szó. Verekedésbe keveredett miattam, pedig soha sem került ilyen helyzetbe azelőtt. Ezután természetesen otthon is kikapott, ugyanis nem úszta meg egy kedves “nem szabad ilyet csinálni”-val az iskolában sem. Ahogy peddig az kiderült otthon, az apja is elverte, az amúgy is meglévő sérülései tetejébe. Arról meg inkább szót se ejtett, ki miatt verekedett, mert azért nem csak annyit kapott volna, amennyit.
Gondolatmenetemet az egyik ápoló szakította félbe, aki jött beadni a reggeli morfium-adagomat, a fájdalmak elkerülése végett. Megkérdezte, hogy vagyok, mire válaszom a szokásos, rövid "haldoklom, hogy legyek?" volt. Ezt valahogy mindig mindenki megmosolyogta, pedig a helyzet rosszabb volt, mint gondolták volna. Néha csak halkan tűrtem a fájdalmat, nem akartam ennél is több gyógyszerrel mérgezni az amúgy is haldokló szervezetemet, de főképp agyilag akartam teljesen tiszta maradni. Élni akartam, amíg tudtam. Nem akartam egész nap a kórházban feküdni, de muszáj volt, ott addig tartottak életben, ameddig lehetséges volt. Már milliószor elmehettem volna, ha nem kötöttek volna össze ezzel a rengeteg géppel, meg persze figyeltek is rám rendesen.
Egyébként az egész "maradjunk a kórházban, sokkal jobb lesz" dolgot hülyeségnek tartottam. Sok embernek szüksége lett volna még kórházi ápolásra, ehelyett én, a menthetetlen végstádiumos foglaltam ott a helyet azok elől, akiket talán még meg tudtak volna menteni. Jó, nyilván nem volt ennyire durva a helyzet, de rosszabb időszakaimban előjöttek ezek a tények is, és olyankor igazán jól esett kicsit ostorozni magam. Mindenki csinál ilyet néha, nem igaz? Nem a betegség hülyített meg, hanem a magány, és semmittevés.
Minseo csak ült az ágyam mellett és figyelte, ahogy elmerengtem. Nem tudom, hogyan bírta ki anélkül, hogy beszéljen, hiszen, ha valakinek, akkor neki soha nem állt be a szája. Végülis az ember egy idő után alkalmazkodik a környezetéhez - jelen esetben hozzám -, úgy tűnik ő is ráeszmélt, hogy ez komolyabb volt, mint gondolta. A baj csak annyi, hogy annál is komolyabb volt, mint én gondoltam.
Az elején azt hittem, megbirkózom vele, még akkor is, ha lehetetlennek látszott. Majd egy idő után az utolsó  reményszál is elszakadt, amibe kapaszkodtam, így kerültem az önsajnálat, és halálvágy sötét alagútjaiba, ahol néha álmaimban is jártam. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a démonjaimtól, akikről azelőtt azt sem tudtam, hogy léteztek. Pedig ott voltak ők mélyen bennem, csak nem mutatkoztak egészen az említett pillanatig. Talán ők akarták nekem megmutatni, hogy így jár, aki feladja. Azonban ők akkor még nem tudták, hogy nem adtam fel, csak el voltam keseredve, s persze tudtam én is, hogy ezt nem úszom meg olyan egyszerűen, mint szoktam, ennek ellenére maradt még bennem valami. Ha csak halványan is, de égett még bennem a tűz, ami fel akart kelteni ebből a rémálomból. A tűz neve pedig Jongin volt. Ő tartott még életben, ő ébresztett fel minden reggel, ő akarta, hogy lássak még egy gyönyörű napkeltét, s végül ő szabadított meg a borzongástól rémálmaim végén. Hiszen minden alkalommal, mikor felkeltem, bekúszott az elmémbe, és megtisztította azt a halál, és reménytelenség gondolatától. Ennek ellenére azok ott voltak, de legalább nem gondoltam rájuk egész nap.
Végül lassan eluralkodott rajtam a morfium okozta fáradtság, így lehunytam pilláimat, és nyugovóra tértem. Már ebből is sejteni lehetett, hogy gyengültem, és nem sok volt már nekem hátra.
Ismét a sötétség fogadott, mikor álomba merültem. Már meg sem lepődtem, mindig ez történt. Az alakok közeledtek, jöttek hosszú fekete ruhájukban, de ezúttal nem álltak meg, ahogy mindig is szoktak. Kicsire húztam össze magam, nem akartam, hogy elkapjanak, hiszen az egyet jelentett volna a halállal. Kiabáltam, de hangom elveszett a levegő nélküli sötétségben. Nem hallottam semmit, süket voltam, és vak, fulladoztam. Azt hiszem, kicsit meg is haltam.
Álmomból sűrű, hangos levegővételeim keltettek fel. Minseo nem volt mellettem, aminek egyik pillanatban örültem, aztán realizáltam, hogy így ismét meg kellett keresnem az ágyam végében lógó gombocskát, ha tájékoztatni szerettem volna valakit rosszullétemről, és persze segítséget is kérni. Remegő kezeimmel kitapogattam azt, majd megnyomtam. Innentől kezdve próbáltam megnyugodni, de ezúttal ez nem volt olyan egyszerű, mint eddig. Hangos légvételeim közben szúrt a tüdőm, a mellkasomat pedig tonnás súlyúnak éreztem. Az álmomból eddig ismert hangocska ismét bekúszott fejembe, és ott is hagyta jelét maga után. Bárcsak meghalnál végre.