*2 nappal Baekhyun halála előtt*
Már elmúlt éjfél is, mire úgy éreztem, mindent leírtam, amit el szerettem volna mondani. Nehéz volt, és úgy gondoltam, azt a sok mindent biztos nem tudtam volna csak úgy elmesélni anélkül, hogy sírva ne fakadtam volna egyszer-kétszer. Kicsit örültem azért, hogy megszállt az ötlet, hogy le is írhatnám, végül pedig pár füzetlap be is telt vele. Az életem közel sem volt olyan izgalmas, mint amilyennek látszott, de azért volt mit írni.
Mivel hajnali egy óra körül már elég fáradtnak éreztem magam, és az este beadott morfium hatása is kezdett enyhülni, úgy döntöttem, inkább nyugovóra térek, mielőtt erős fájdalmaim megakadályoznának ebben. Letettem a füzetet, és a tollat, lekapcsoltam a villanyt, és a párnára hajtva fejem álomba merültem. Aznap este olyat álmodtam, mint még soha.
A kórházban feküdtem, a lámpa csak halvány fénnyel pislákolt, mellettem pedig Minseo fáradt alakja pihent. Látszott rajta, hogy az utóbbi napokban teljesen le volt terhelve. A kiadója azt mondta neki, hogy ha napokon belül nem lesz kész a kézirata, elbúcsúzhat a munkájától. Szerencsére úgy tűnt, már nem sokat kell velem bajlódnia, hiszen igen a halálomon voltam már.
Nehezen vettem a levegőt, szemeim lassan lecsukódtak, de az utolsó mondatokat még el kellett mondanom a mellettem ülő fiatal lánynak.
- Tudod, Kai több volt nekem, mint első szerelem. Ő volt a bátyám, az apám, a barátom és a védelmezőm is egyben. Kár, hogy ezt nem tudta meg soha. - Hangom a végére elhalt, a levegő nem járt többé a tüdőmbe. Nem pánikoltam, elfogadtam, hogy nekem itt volt a vége. A sors ennyit szánt nekem.
Utolsó pillanataimban hangos lépteket és elfojtott kiáltást hallottam.
- Baekhyun! - A hang ismerős volt, talán túlságosan is. Kai végre meglátogatott.
Álmomból villámcsapásként keltem fel a már szokásossá vált reggeli légszomjammal, ám a különbség az volt, hogy akkor könnyeim is folytak. Annyira valóságos volt az álom, hogy tényleg azt hittem, nekem ott volt a vég. De nem is ez volt az, ami igazán sírásra késztetett, hanem az, hogy álmomban boldogtalanul, magányosan, Jongin nélkül mentem el.
Már elmúlt éjfél is, mire úgy éreztem, mindent leírtam, amit el szerettem volna mondani. Nehéz volt, és úgy gondoltam, azt a sok mindent biztos nem tudtam volna csak úgy elmesélni anélkül, hogy sírva ne fakadtam volna egyszer-kétszer. Kicsit örültem azért, hogy megszállt az ötlet, hogy le is írhatnám, végül pedig pár füzetlap be is telt vele. Az életem közel sem volt olyan izgalmas, mint amilyennek látszott, de azért volt mit írni.
Mivel hajnali egy óra körül már elég fáradtnak éreztem magam, és az este beadott morfium hatása is kezdett enyhülni, úgy döntöttem, inkább nyugovóra térek, mielőtt erős fájdalmaim megakadályoznának ebben. Letettem a füzetet, és a tollat, lekapcsoltam a villanyt, és a párnára hajtva fejem álomba merültem. Aznap este olyat álmodtam, mint még soha.
A kórházban feküdtem, a lámpa csak halvány fénnyel pislákolt, mellettem pedig Minseo fáradt alakja pihent. Látszott rajta, hogy az utóbbi napokban teljesen le volt terhelve. A kiadója azt mondta neki, hogy ha napokon belül nem lesz kész a kézirata, elbúcsúzhat a munkájától. Szerencsére úgy tűnt, már nem sokat kell velem bajlódnia, hiszen igen a halálomon voltam már.
Nehezen vettem a levegőt, szemeim lassan lecsukódtak, de az utolsó mondatokat még el kellett mondanom a mellettem ülő fiatal lánynak.
- Tudod, Kai több volt nekem, mint első szerelem. Ő volt a bátyám, az apám, a barátom és a védelmezőm is egyben. Kár, hogy ezt nem tudta meg soha. - Hangom a végére elhalt, a levegő nem járt többé a tüdőmbe. Nem pánikoltam, elfogadtam, hogy nekem itt volt a vége. A sors ennyit szánt nekem.
Utolsó pillanataimban hangos lépteket és elfojtott kiáltást hallottam.
- Baekhyun! - A hang ismerős volt, talán túlságosan is. Kai végre meglátogatott.
Álmomból villámcsapásként keltem fel a már szokásossá vált reggeli légszomjammal, ám a különbség az volt, hogy akkor könnyeim is folytak. Annyira valóságos volt az álom, hogy tényleg azt hittem, nekem ott volt a vég. De nem is ez volt az, ami igazán sírásra késztetett, hanem az, hogy álmomban boldogtalanul, magányosan, Jongin nélkül mentem el.
Mindig is úgy éltem az életemet, hogy nem akartam gazdag lenni, nem akartam sikeres lenni, csak egy vágyam volt, hogy valaki szeressen, és velem maradjon a végsőkig. Mikor találkoztam Jonginnal, úgy gondoltam, talán ő volt az az ember, akire vártam. Mindig mellettem volt, jóban, rosszban. Örült a sikereimnek, boldogtalan volt, mikor én is, mégis segített, ahol tudott. Erre én mit adtam viszonzásul? Önzőséget, irigységet. Soha nem tudtam igazán örülni, mikor valami nagy dolgot ért el, inkább az járt a fejemben, miért nem velem történt ez, hogyan tudnám én is eléreni azt, amit ő? Visszagondolva, ez sokkal rosszabb volt, mint akármi, amit tehettem volna. Csoda, hogy nem hagyott el mindennek ellenére sem. Néha még én is éreztem magamon, mennyire kiállhatatlan voltam, ami azért már nem kis teljesítmény.
Egyszer például, mikor úgy volt, hogy végre befutott, megkereste egy kiadó, és elhívta beszélgetésre. Akkor már beteg voltam, akár foghattuk volna erre, meg a feszültségre is, hogy olyat ejtettem ki a számon, amit soha nem kellett volna. Mikor bejelentette nekem a nagy hírt, én csak kinevettem, majd komolyan azt mondtam, hogy ne merjen leszerződni velük, vagy ha mégis, úgy veszem, hogy nem szeret többé, és nem érdekli, hogy beteg voltam. Ezek után természetesen veszekedtünk - mert nem volt ám minden olyan csodaszép, mint a mesékben. A végén azonban bocsánatot kértem tőle, és egy békülő célzatú csókot nyomtam ajkaira.
Az emlékek súlya is ráült vállamra. Sírtam, zokogtam, tüdőm szorított, és égett az oxigén hiányától, de akkor nem érdekelt. Kiabálni akartam, kiadni az összes fájdalmamat, amit eddig magamban tartottam, üvölteni, míg tüdőm fel nem robban, hangom el nem némul... És az után csendesen megölelni az embert, akit szerettem, majd csendben elmenni. Ez volt minden, amit akartam, ehelyett hangosan fuldokoltam egyedül a félhomályban, míg az egyik kedves nővérke be nem rohant a szobámba, és rám nem adta az oxigénmaszkot.
Féltem, annyira féltem attól, hogy az álom nem csak álom marad, hogy a magány, és a szomorúság felemészt. Akkor tényleg elgondolkodtam azon, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem ébredek fel álmomból soha többet.
- Hé, Baek! Minden rendben, semmi baj - simogatta karomat Semin. Ő volt az, aki itt létem első évét széppé tette, hiszen ha Kai nem volt itt, ő mindig beült hozzám, és beszélgettünk mindenféléről. Bár neki mindig dolga volt, valahogy mégis szánt rám egy kicsi időt, mert tudta, mennyire magányos voltam. Akkor viszont nyugtatása ellenére is folytatták útjukat könnyeim lefelé arcomon. Nem tudtam ellene semmit tenni, egy kis részem akkor elveszett, és nem is került elő soha többé.
Aztán a végén már nem a lelki fájdalomtól sírtam, hanem a tüdőmre nehezedő láthatatlan súlytól, ami annyira nyomott, hogy lassan széttörni éreztem bordáimat. Sírásomat a gyógyszerért való halk könyörgésem szakította meg néha, amikor úgy éreztem, összegyűjtöttem annyi erőt, hogy kipréseljem magamból azt a pár szót, ami megkönnyebbülésemet jelenthette. Végül a nővér is megértette, mit szerettem volna, és még a kötelező reggeli adagom előtt nyomott az infúziómba a bódító fájdalomcsillapítóból. Sírásom lassan lenyugodott, és légzésem is többnyire egyenletes lett, már amennyire ez egy tüdőrákos légzésétől kitellett.
- Kérlek, beszélhetek Jonginnal? - tettem fel kérdésemet kissé akadozva, de válasz helyett csak a telefonomat kaptam kezembe. Remegve oldottam fel a készüléket, és Kai nevére nyomva emeltem a fülemhez azt.
- Baek? Minden rendben van? - hallottam meg a vonal másik végéről remegő hangját, mire egy pillanatra ismét elszorult a torkom.
- Jongin, merre vagy? - kérdeztem gyengén, suttogva, miközben reménykedtem, hogy megértette ami mondtam. Amúgy sem volt valami erős a hangom, a maszk pedig még torzított is rajta, ami nem igazán tette lehetővé a problémamentes telefonálást.
- Képzeld, épp most akartalak hívni, aztán rájöttem, hogy ott még korán van. De nem is ez a lényeg. Úgy tűnik, sikerült mindent elintéznem, így a legközelebbi géppel megyek haza. Érted ezt? Hamarosan otthon leszek! - Erre a hírre nem tudtam mit reagálni. Összeszorítottam a szám, és hagytam lefolyni a megkönnyebbülés könnycseppjeit. Szám néma volt, de szívem ismét erősen kezdett dobogni. Annyira, annyira örültem.
- Köszönöm. - Csupán ennyit tudtam kipréselni magamból, de úgy gondoltam, ez is több volt, mint a semmi.
- Jól vagy, kicsi? Annyira gyenge a hangod. Mondd, hogy megvársz, kérlek - könyörgött nekem, de nem tudta, hogy én is csak remélni tudtam. Úgy éreztem, túl gyenge voltam már a harchoz, amit egyedül kellett megvívnom, mindegy hány ember volt mellettem.
Az emlékek súlya is ráült vállamra. Sírtam, zokogtam, tüdőm szorított, és égett az oxigén hiányától, de akkor nem érdekelt. Kiabálni akartam, kiadni az összes fájdalmamat, amit eddig magamban tartottam, üvölteni, míg tüdőm fel nem robban, hangom el nem némul... És az után csendesen megölelni az embert, akit szerettem, majd csendben elmenni. Ez volt minden, amit akartam, ehelyett hangosan fuldokoltam egyedül a félhomályban, míg az egyik kedves nővérke be nem rohant a szobámba, és rám nem adta az oxigénmaszkot.
Féltem, annyira féltem attól, hogy az álom nem csak álom marad, hogy a magány, és a szomorúság felemészt. Akkor tényleg elgondolkodtam azon, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem ébredek fel álmomból soha többet.
- Hé, Baek! Minden rendben, semmi baj - simogatta karomat Semin. Ő volt az, aki itt létem első évét széppé tette, hiszen ha Kai nem volt itt, ő mindig beült hozzám, és beszélgettünk mindenféléről. Bár neki mindig dolga volt, valahogy mégis szánt rám egy kicsi időt, mert tudta, mennyire magányos voltam. Akkor viszont nyugtatása ellenére is folytatták útjukat könnyeim lefelé arcomon. Nem tudtam ellene semmit tenni, egy kis részem akkor elveszett, és nem is került elő soha többé.
Aztán a végén már nem a lelki fájdalomtól sírtam, hanem a tüdőmre nehezedő láthatatlan súlytól, ami annyira nyomott, hogy lassan széttörni éreztem bordáimat. Sírásomat a gyógyszerért való halk könyörgésem szakította meg néha, amikor úgy éreztem, összegyűjtöttem annyi erőt, hogy kipréseljem magamból azt a pár szót, ami megkönnyebbülésemet jelenthette. Végül a nővér is megértette, mit szerettem volna, és még a kötelező reggeli adagom előtt nyomott az infúziómba a bódító fájdalomcsillapítóból. Sírásom lassan lenyugodott, és légzésem is többnyire egyenletes lett, már amennyire ez egy tüdőrákos légzésétől kitellett.
- Kérlek, beszélhetek Jonginnal? - tettem fel kérdésemet kissé akadozva, de válasz helyett csak a telefonomat kaptam kezembe. Remegve oldottam fel a készüléket, és Kai nevére nyomva emeltem a fülemhez azt.
- Baek? Minden rendben van? - hallottam meg a vonal másik végéről remegő hangját, mire egy pillanatra ismét elszorult a torkom.
- Jongin, merre vagy? - kérdeztem gyengén, suttogva, miközben reménykedtem, hogy megértette ami mondtam. Amúgy sem volt valami erős a hangom, a maszk pedig még torzított is rajta, ami nem igazán tette lehetővé a problémamentes telefonálást.
- Képzeld, épp most akartalak hívni, aztán rájöttem, hogy ott még korán van. De nem is ez a lényeg. Úgy tűnik, sikerült mindent elintéznem, így a legközelebbi géppel megyek haza. Érted ezt? Hamarosan otthon leszek! - Erre a hírre nem tudtam mit reagálni. Összeszorítottam a szám, és hagytam lefolyni a megkönnyebbülés könnycseppjeit. Szám néma volt, de szívem ismét erősen kezdett dobogni. Annyira, annyira örültem.
- Köszönöm. - Csupán ennyit tudtam kipréselni magamból, de úgy gondoltam, ez is több volt, mint a semmi.
- Jól vagy, kicsi? Annyira gyenge a hangod. Mondd, hogy megvársz, kérlek - könyörgött nekem, de nem tudta, hogy én is csak remélni tudtam. Úgy éreztem, túl gyenge voltam már a harchoz, amit egyedül kellett megvívnom, mindegy hány ember volt mellettem.
- Igyekszem. - Ez volt minden, amit mondtam, majd csak hallgattam élménybeszámolóját arról, hogy mennyire boldog, és izgatott volt a mangája kanadai megjelenése miatt. Már mindent elintézett, csak egy telefon volt hátra, amit el kellet intéznie arról, hogy mikor kerülhet a piacra munkája édes gyümölcse. Örültem, hogy boldog volt, és hogy volt értelme egyedül hagynia engem, és nem bukott el. Bár mondjuk sikerében egy percig sem kételkedtem, ugyanis megnyerő külsejének, és lehengerlő stílusának egy ember sem tudott ellenállni, legyen az férfi, nő, vagy akármi.
Aztán beszélgetésünk vége felé megjelent Minseo is, így a társalgást felfüggesztettük egy "szeretlek"-kel, és az ígérettel, hogy ő siet, én pedig megvárom. A lány türelmesen állt, míg befejeztem, majd ezer wattos mosollyal nézett rám.
- Csak nem a híres-neves Jonginnal beszélgettél? - érdeklődött, még mindig vigyorogva, minek hatására, nem tehettem róla, de nekem is mosoly szökött ajkaimra.
- De igen - válaszoltam eléggé tömören, mire arca elszomorodott. Gondolom már egy igazán laza, felszabadult beszélgetésre vágyott, amit én akkor sem tudtam neki megadni. A bűntudat lassanként kúszott fel torkomon, amitől kedvem lett volna hányni, de tartottam magam. Nem akartam, hogy lássa, sokkal rosszabbul voltam, mint azelőtt nap. - Ne haragudj, de azt hiszem, ma nem nagyon fogok tudni beszélni. Viszont írtam le neked pár dolgot az éjszaka, mikor nem tudtam aludni - adtam át neki az előre gondosan összehajtogatott papírlapot, amit kibontva olvasgatni kezdett.
- A szüleid konkrétan kidobtak? - háborodott fel, mikor már majdnem a végéhez ért. Már csodálkoztam is, hogyan bírta ki egy szó nélkül, de persze nem hazudtolta meg magát. Csak lassan bólogattam, mire hitetlenül felvonta szemöldökét, és olvasott tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése