7. rész

* 3 nappal Baekhyun halála előtt*
A nap éppen csak a horizont alá bukott, mikor az orvos kilépett a szobámból. A reggeli kis légszomjam nem maradt következmények nélkül, hiszen mikor a nővér bejött az ajtón, és meglátott, majdnem elájult. Elmondása szerint nagyon sápadt voltam, és úgy néztem ki, mintha akkor ébredtem volna fel a halálból. Erre persze egyből riasztotta az orvost, majd később Jongint is, akivel azóta sem sikerült beszélnem, hiszen reggel óta folyamatosan vizsgálatokra cipeltek, ugyanis nem tudták megállapítani, mi bajom volt. A pláne az volt, mikor véreset köhögtem. Csináltak CT-t, ami kiderítette, hogy tüdőembóliám van, ami kialakulhatott a ráktól, meg minden egyéb rák ellenes gyógyszertől. Válaszul erre, felírtak még egy fajta gyógyszert, amit szednem kellett rá ezek után. Remek, nem igaz?
Mikor visszafeküdtem az ágyba, egyből a telefonomat vettem a kezembe, és felhívtam Kait. El sem tudtam képzelni, mennyire aggódhatott már. Reggel csupán annyit mondtak neki, hogy az élettársa majdnem meghalt, ez pedig, bárhogyan is nézzük, nem volt túl megnyugtató.
- Baek! Úr Isten, azt hittem, már elvesztettelek. Nem is tudod elképzelni, mennyire aggódtam. Annyira örülök, hogy te hívtál, és nem megint a kórház. Mikor felvettem a telefont, azt hittem, belehalok - hadarta le egy levegővel, és a végén úgy hallottam, könnyei is megindultak. Mit tudtam volna mondani egy ilyen helyzetben? Mondjam, hogy minden rendben van? Miért hazudnék neki? Tudnia kell mindent, még akkor is, ha az nem a legjobb.
- Igen, élek még. Tudod, ha eddig nem lett volna elég bajom, kiderült, hogy ráadásul tüdőembóliám is van. Ennyi volt a nagy sztori, nem tudom, miért kellett ehhez téged is felzaklatni - forgattam meg szemeim, és próbáltam erősnek tűnni, legalább a telefonban. Úgy sem látta, hogyan néztem ki a vonal másik végén. Talán ez volt az én nagy szerencsém.
- Te ezt komolyan ennyire természetesnek veszed, vagy csak engem hülyítesz? Ne mondd már, hogy ez nem nagy dolog. Meg is halhattál volna! - Ilyen, és ehhez hasonló mondatok alkották beszélgetésünket aznap este. Ő jól lecseszett, hogy ne merjek még egyszer ilyet csinálni vele, én pedig megígértem, hogy megvárom. Mondta, hogy már csak 2-3 nap, és itthon lesz, aminek nagyon örültem, hiszen fogalmam sem volt, mennyi volt még nekem hátra. Azt mindenesetre le tudtam szűrni a mai incidensből, hogy nem sok. Igazán jó lett volna, ha vele tudtam volna lenni az utolsó pillanataimban, és elbúcsúzni tőle egy utolsó szerelmes csókkal, de egyáltalán nem volt biztos, hogy így lesz. Mindenesetre ez az egy elejtett mondat kicsit felélesztette eddig mélyen szunyókáló élni akarásomat.
Az este már nem mertem aludni, hiszen féltem a rémálmoktól, amik mindig meglátogattak engem. Elővettem tehát egy könyvet. és olvasni kezdtem. Nem igazán tudtam, miről szólt, hiszen gondolataim mindig valamerre máshova terelődtek. Hol a halálra, hol Jonginra, így az események fele sem maradt meg emlékezetemben. Visszatértem viszont a gimibe, ahol megismerkedtem Kai-jal, és felidéztem néhány emlékezetes élményt. Végül úgy döntöttem, leírom, és ha holnap reggel nem ébrednék fel, Minseo akkor is fog tudni alkotni valami eladhatót, meg persze az én lelkiismeretem sem lesz olyan nyugtalan.
Kezdtem a legelején, ahol is még minden a legnagyobb rendben volt. Én sikeres úszó voltam, sorra nyertem a versenyeket, az elsők között voltam Ázsiában, Jongin pedig már akkor is rajzolt, amivel kitűnt az amúgy elég átlagos iskola diákjai közül. Én sokat nem voltam suliban a rengeteg verseny miatt, ezért kellett valaki, aki elküldte az órai munkákat, és a különféle házikat. Mivel számomra ő volt az egyetlen elfogadható ember az osztályban, ezért hozzá fordultam ez ügyben. Szinte kérnem sem kellett, mindig, mikor látta, hogy nem voltam, talán még vége sem volt az óráknak, nekem már megvolt a házi feladat neki köszönhetően. Nagylelkű volt, és hihetetlenül precíz.
Aztán már nem csak az iskolai munkák miatt keresett meg, hanem találkozókat akart, beszélgetni, megismerni. Teljesen váratlanul érintett ez engem, hiszen addig mindig magányos voltam, ő volt az első, aki közeledni kezdett hozzám. Először zavarban voltam... Aztán másodszor is, de mikor már sokadszorra találkoztunk, a levegő sokkal könnyebb volt, és végül lassan megismertük egymást. Ez így leírva elég gyorsnak tűnhet, de több, mint 2 év kellett mindehhez. 2 év alatt az emberrel rengeteg dolog történhet, főleg kamaszkorban. Egészen addig csak bujkált bennem az érzés, és a gondolat, hogy engem nem csak a lányok hoztak tűzbe, sőt előbb megnéztem egy fiút, mint egy lányt. De azokon a találkozásokon valami fellobbant bennem, ami tudatta velem, hogy mi is volt a helyzet. Először rettentően megijedtem, nem akartam, hogy ez kiderüljön, hiszen féltem, ha Jongin megtudta volna, talán soha többet nem szólt volna hozzám. Végül aztán kiderült, hogy mindketten ugyanott játszottunk, ami először meglepő volt, aztán egyre biztosabb lettem benne, mikor megkaptam életem első csókját, életem első, és egyetlen férfiától.
El lehet azt mesélni egyáltalán? Nem hiszem, hogy az ember emlékszik belőle bármi konkrétra, inkább csak az érzés maradt meg. Éreztem, hogy szerettek, hogy törődtek velem, és legfőképpen azt, hogy nem voltam egyedül. Soha nem volt még részem ebben egészen addig, pedig szerető családom volt, de akkor úgy tűnt, az mind semmi volt ahhoz képest.
A baj csak annyi volt, hogy túl jól éreztük magunkat ahhoz, hogy észrevegyük, nem mindenki nézte ezt olyan jó szemmel kapcsolatunk kialakulását, mint gondoltuk. A nap, mikor bemutattam Jongint a szüleimnek, mint a páromat, anyám összepakolt nekem, és mindketten azt mondták, soha többet ne merjek hazamenni, mert nem voltam többé a fiúk. Na most, belegondolt az ember valaha is abba, hogy nem mehet többé haza, mert nincs neki hova? Nyilván nem ez volt az első gondolatom minden reggel, de akkor kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogyan tovább. Nem akartam örökké Kai nyakán lógni, még akkor sem, ha ő azt mondta, ez teljesen rendben van.
Így hát, éppen betöltve a 18. életévemet, béreltem egy kis lakást a város szélén, este pedig dolgoztam. Rettentően fárasztó volt, főleg, hogy nappal az iskolában is helyt kellett volna állnom. Nem beszélve arról, hogy a tanárok mindig a szüleimmel akartak beszélni romló tanulmányi átlagom miatt, de mikor mondtam nekik, hogy mi a helyzet, csak kinevettek, és közölték, hogy ennél ütősebb sztorival kellett volna előállnom. Nem hittek nekem, míg egyszer fel nem hívták őket, akik szintén azt mondták, amit én. Nem tudom, miért nem szóltak a rendőrségnek, vagy legalább valakinek, aki tudott volna tenni valamit értem. Akkor még nem értettem, de felnőttebb fejjel már tudtam, hogy nem akartak balhét, hiszen nem volt olyan rossz iskola az, és nem akarták rontani a hírnevét. Tehát maradhattam, és a szüleimmel sem szórakoztak tovább. Akkor éreztem azt, hogy igazán egyedül vagyok, mégha Kai ott is volt mellettem.
A halálom előtti napokban is úgy éreztem, magányos voltam, és elhagyatott, pedig Jonginnal minden nap beszéltünk, ám az mégsem volt ugyanaz. Szerettem volna, ha mellettem lett volna, de vártam. Megértettem, mert nem tehettem mást. Mégha nagyon hiányzott is, tudtam, hogy neki utánam is élnie kellett, ehhez pedig nem ülhetett ölbe tett kézzel az ágyam mellett várva, mikor halok meg. Elfogadtam, mégis bántott valahol.