6. rész

*3 nappal Baekhyun halála előtt *
A nap már az ég tetején járt, s habár néhány felhő eltakarta, mégis beterítette a néma csendbe burkolózó szobát gyenge fényével. Akár csak a kórházban fekvő betegek többsége, ő sem adta fel. Minden hátráltató körülmény ellenére is próbált kitörni a sötét felhők közül, és meg mutatni, hogy igenis tudott élni.
Eközben Minseo, döbbenetéből felocsúdva, szoros ölelésbe vont. Nem sírt, egyszerűen csak bámult maga elé. Egyáltalán nem hibáztattam érte, én sem tudtam volna mit reagálni erre a rengeteg információra hirtelen. Hagytam neki egy kis időt, hogy megemésszen mindent, aztán elengedtem. Igen, nyilván engem is elöntöttek az érzelmek, de nem akartam megmutatni a gyengeségemet... Nos, ennél jobban. Így is túl sokat láttattam már magamból.
Ilyenkor jutott eszembe igazán, mennyire is hiányzott Kai. Sokkal egyszerűbb lett volna minden, ha beszélgetés közben ott lett volna mellettem, és fogta volna a kezem, mint azelőtt is annyiszor. Mindig velem volt, amikor kellett, egy verseny, egy vizsgálat, vagy kezelés előtt, megnyugtatott, biztatott, még akkor is, mikor minden reménytelennek tűnt. A sors valamiért mégis úgy intézte, hogy akkor ez nem volt lehetséges. Eddig soha nem ment el tőlem ilyen messzire, és ilyen sok időre. Persze, hogy pont akkor kellett itt hagynia, mikor igazán szükségem lett volna rá.
Akaratomon kívül legördült egy könnycsepp arcomon, amit Minseo is észrevett. Megnyugtatóan rám mosolygott, és szólásra nyitotta száját.
- Tudod, Baek, néha teljesen megengedett, hogy el legyél keseredve egy kicsit. A te helyedben én egész nap sírnék, szóval nyugodtan. Engedd csak ki. Igazán nem baj, ha kimutatod a gyengeségedet - fogott bele vigasztalásomba több-kevesebb sikerrel. Csak sűrűn bólogattam, mégis visszafojtottam könnyeimet. Bármennyire próbált megnyugtatni, nem akartam előtte sírni. Így is sokkal többet tudott rólam, mint bárki más, és ez teljesen ismeretlen volt még nekem. Soha nem voltak igazi barátaim előtte, és persze ő sem nevezhető annak teljesen. Neki ez a munkája volt, nem traccsparti. Rajtam múlt, hogy lesz-e eladható könyve, vagy nem. Jobban belegondolva, ez egy elég nagy feladat volt, amit az elején nem is realizáltam, csak belevágtam, mintha valami egyszerű dolog lett volna. Kicsit pofátlannak éreztem magam, hogy csak úgy a saját kedvem szerint elkezdtem, meg sem kérdeztem, mikor mit kéne mondanom, csak mondtam, és szinte figyelembe sem vettem őt. Na nem mintha annyira ellenkezett volna, de ettől függetlenül egy kicsit érdeklődhettem volna az egészről, így majdnem biztosan valami elfogadható születhetett volna a dologból.
- Min gondolkodsz? - szakított ki önmarcangolásomból a lány halk hangja.
- Semmi különös - próbáltam valami mosolyfélét erőltetni magamra nem túl sok sikerrel. Közben letöröltem megszökött könnycseppjeim maradékát is, ezzel sikerült viszonylag normálisan kinéznem ismét.
Rettentően szégyelltem magam, hiszen nem voltam túl jó betegségem kezdete óta érzelmeim elrejtésében, ami meg is mutatkozott az elmúlt percekben. Meg kellett volna már tanulnom kicsit visszafogni magam, és nem csak szimplán sírva fakadni minden ember előtt. Ez is mutatta, mennyire gyenge voltam, pedig soha nem akartam az lenni. Úgy tűnt, a rák sok mindent ki tudott hozni belőlem.
Mindig féltem megmutatni önmagamat, amibe beletartozott az is, hogy érzéseimet mindig elrejtettem azelőtt. Sokáig az osztálytársaim éppen ezért bántottak. Sokszor megpofoztak, hogy lássanak sírni, de a lelki bántalmazás sokkal rosszabb volt. Mégsem mutattam semmiféle reakciót, legalábbis nem előttük. Ezért azt gondolták, olyan voltam, akár egy jégcsap, pedig ha ismertek volna, tudták volna, hogy nagyot tévedtek. Belül igenis nagy szívem volt, tele voltam szeretettel, de legfőképpen érzésekkel, ráadásul olyan kuszákkal, hogy néha még én sem tudtam rendet tenni közöttük. Aztán persze jött a középiskola, ahol rátaláltam Kaira, aki mindentől megvédett, még akkor is, mikor a saját becsületéről volt szó. Verekedésbe keveredett miattam, pedig soha sem került ilyen helyzetbe azelőtt. Ezután természetesen otthon is kikapott, ugyanis nem úszta meg egy kedves “nem szabad ilyet csinálni”-val az iskolában sem. Ahogy peddig az kiderült otthon, az apja is elverte, az amúgy is meglévő sérülései tetejébe. Arról meg inkább szót se ejtett, ki miatt verekedett, mert azért nem csak annyit kapott volna, amennyit.
Gondolatmenetemet az egyik ápoló szakította félbe, aki jött beadni a reggeli morfium-adagomat, a fájdalmak elkerülése végett. Megkérdezte, hogy vagyok, mire válaszom a szokásos, rövid "haldoklom, hogy legyek?" volt. Ezt valahogy mindig mindenki megmosolyogta, pedig a helyzet rosszabb volt, mint gondolták volna. Néha csak halkan tűrtem a fájdalmat, nem akartam ennél is több gyógyszerrel mérgezni az amúgy is haldokló szervezetemet, de főképp agyilag akartam teljesen tiszta maradni. Élni akartam, amíg tudtam. Nem akartam egész nap a kórházban feküdni, de muszáj volt, ott addig tartottak életben, ameddig lehetséges volt. Már milliószor elmehettem volna, ha nem kötöttek volna össze ezzel a rengeteg géppel, meg persze figyeltek is rám rendesen.
Egyébként az egész "maradjunk a kórházban, sokkal jobb lesz" dolgot hülyeségnek tartottam. Sok embernek szüksége lett volna még kórházi ápolásra, ehelyett én, a menthetetlen végstádiumos foglaltam ott a helyet azok elől, akiket talán még meg tudtak volna menteni. Jó, nyilván nem volt ennyire durva a helyzet, de rosszabb időszakaimban előjöttek ezek a tények is, és olyankor igazán jól esett kicsit ostorozni magam. Mindenki csinál ilyet néha, nem igaz? Nem a betegség hülyített meg, hanem a magány, és semmittevés.
Minseo csak ült az ágyam mellett és figyelte, ahogy elmerengtem. Nem tudom, hogyan bírta ki anélkül, hogy beszéljen, hiszen, ha valakinek, akkor neki soha nem állt be a szája. Végülis az ember egy idő után alkalmazkodik a környezetéhez - jelen esetben hozzám -, úgy tűnik ő is ráeszmélt, hogy ez komolyabb volt, mint gondolta. A baj csak annyi, hogy annál is komolyabb volt, mint én gondoltam.
Az elején azt hittem, megbirkózom vele, még akkor is, ha lehetetlennek látszott. Majd egy idő után az utolsó  reményszál is elszakadt, amibe kapaszkodtam, így kerültem az önsajnálat, és halálvágy sötét alagútjaiba, ahol néha álmaimban is jártam. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a démonjaimtól, akikről azelőtt azt sem tudtam, hogy léteztek. Pedig ott voltak ők mélyen bennem, csak nem mutatkoztak egészen az említett pillanatig. Talán ők akarták nekem megmutatni, hogy így jár, aki feladja. Azonban ők akkor még nem tudták, hogy nem adtam fel, csak el voltam keseredve, s persze tudtam én is, hogy ezt nem úszom meg olyan egyszerűen, mint szoktam, ennek ellenére maradt még bennem valami. Ha csak halványan is, de égett még bennem a tűz, ami fel akart kelteni ebből a rémálomból. A tűz neve pedig Jongin volt. Ő tartott még életben, ő ébresztett fel minden reggel, ő akarta, hogy lássak még egy gyönyörű napkeltét, s végül ő szabadított meg a borzongástól rémálmaim végén. Hiszen minden alkalommal, mikor felkeltem, bekúszott az elmémbe, és megtisztította azt a halál, és reménytelenség gondolatától. Ennek ellenére azok ott voltak, de legalább nem gondoltam rájuk egész nap.
Végül lassan eluralkodott rajtam a morfium okozta fáradtság, így lehunytam pilláimat, és nyugovóra tértem. Már ebből is sejteni lehetett, hogy gyengültem, és nem sok volt már nekem hátra.
Ismét a sötétség fogadott, mikor álomba merültem. Már meg sem lepődtem, mindig ez történt. Az alakok közeledtek, jöttek hosszú fekete ruhájukban, de ezúttal nem álltak meg, ahogy mindig is szoktak. Kicsire húztam össze magam, nem akartam, hogy elkapjanak, hiszen az egyet jelentett volna a halállal. Kiabáltam, de hangom elveszett a levegő nélküli sötétségben. Nem hallottam semmit, süket voltam, és vak, fulladoztam. Azt hiszem, kicsit meg is haltam.
Álmomból sűrű, hangos levegővételeim keltettek fel. Minseo nem volt mellettem, aminek egyik pillanatban örültem, aztán realizáltam, hogy így ismét meg kellett keresnem az ágyam végében lógó gombocskát, ha tájékoztatni szerettem volna valakit rosszullétemről, és persze segítséget is kérni. Remegő kezeimmel kitapogattam azt, majd megnyomtam. Innentől kezdve próbáltam megnyugodni, de ezúttal ez nem volt olyan egyszerű, mint eddig. Hangos légvételeim közben szúrt a tüdőm, a mellkasomat pedig tonnás súlyúnak éreztem. Az álmomból eddig ismert hangocska ismét bekúszott fejembe, és ott is hagyta jelét maga után. Bárcsak meghalnál végre.