9. rész

* 2 nappal Baekhyun halála előtt *

A délután folyamán a mellettem fekvő bácsi meghalt. Idős is volt, beteg is, de nem szenvedett. Egész nap csak aludt, míg a vizitnél azt vette észre az orvos, hogy már nem lélegzett és a bőre jéghideg volt. Meg sem próbálták visszahozni, tudták, hogy lehetetlen volt. Ez az eset - bár minden nap meghalt valaki a kórházban - rávilágított arra, hogy a halál már nagyon közel volt. Itt somfordált a szobában, és egyikünket már el is vitte. Tudtam, hogy én következtem, és erre a gondolatra, habár ez teljesen reális volt, a hideg futkározott a hátamon. 

Mikor elmondtam ezt Minseonak is, csak egy biztató mosolyt eresztett felém, meg sem próbált ellenkezni. Ezek szerint ő is tudta, vagy ha nem is, legalább sejtette. Szó, mi szó, tényleg nem voltam már olyan jól, mint napokkal azelőtt. Aznap erősebb gyógyszereket kaptam a fájdalmaim miatt, amik teljesen kiütöttek. Mindig ezt akartam elkerülni. Nem akartam a gyógyszerektől függeni, pedig akkor pontosan ez történt. Nem tudtam küzdeni ellenük, de értelme sem nagyon lett volna, hiszen csak én jártam volna rosszul.

Lényeg a lényeg, végig aludtam egy fél napot, és mire ismét felkeltem, majdnem este volt. Telefonomra ránézve tudatosult bennem, hogy már nyolc óra múlt, és hogy Kai küldött nekem egy SMS-t úgy 3 körül, hogy akkor indult. Legjobb tudásom - és az eddig tapasztaltak - szerint az út legalább 10 óra hosszú volt, ami rengetegnek tűnt az én helyzetemben. Aznap már percről percre éltem, ezért elég ijesztőnek tűnt, hogy nemhogy percek, hanem órák választottak el szerelmemtől, amit még az sem biztos, hogy megélek. Persze bizakodó voltam, nem adtam fel, az utolsó pillanatig harcoltam. Ezen kívül pedig igazán örültem annak, hogy Jongin egyre közelebb került hozzám. 

Valahogy mindig sok munkája volt, de sosem hagyott magamra huzamosabb ideig, maximum pár napot töltöttünk egymás nélkül, de akkor még egészen jól voltam. El tudtam látni magam, ettem, ittam, egy szóval teljesen önálló voltam. A betegségemben ez ütött szíven a legjobban azon kívül, hogy soha nem úszhattam többé. Nem voltam már képes, hogy bármit is megcsináljak magamnak. Teljesen haszontalannak, és tehernek éreztem magam, még akkor is, ha Jongin mindig biztatott, hogy nem voltam az. Minden egyes cselekedetével próbálta érzékeltetni, hogy még mindig ugyanannak a bolond, 16 éves fiúnak lát engem, aki úszott, sorra nyerte a versenyeket, és nem győzte magát lenyugtatni. Bármennyire is jól esett ezt érezni, valahogy soha nem hittem el neki igazán. Pedig úgy próbálkozott szegény.

A szobában félhomály uralkodott és teljesen egyedül voltam, miután elszállították az öreg kihűlt testét. A levegő rideg volt, mint egy hullaházban és fagyos, mint a hajnal egy téli reggelen. Ezen kívül egyedül is voltam, hiszen Minseo sem lehetett mellettem egész nap. Szegény, próbálta összerakni értelmes mondatokká az amúgy értelmetlen szavaimat több-kevesebb sikerrel. Ezt is csak onnan tudtam, hogy néha írt, hogy egy-egy szavammal mire akartam utalni vagy mire gondoltam akkor. Máskor kérte, hogy egészítsem ki a mondatokat, és olvassam el, amit én persze örömmel megcsináltam, ugyanis rettenetesen unatkoztam. Igen, még abban a kicsi időben is, mikor nem aludtam. 

Egyébként teljesen átlagos volt minden, leszámítva, hogy utolsó napjaimat éltem. Senki nem keresett, csak Kai írt néha, ha olykor nem tudott mit csinálni a repülőn, vagy mint említettem, Minseo kért néhány tanácsot. Én pedig csak feküdtem és éltem, de azt is alig.

Este felé megkértem az ápolókat, hogy csökkentsék a gyógyszeradagomat, amit bár vonakodva, de elfogadtak. Persze először felhívták a dokit, hogy lehet-e. Mikor ő rábólintott, este kevesebb fájdalomcsillapítót kaptam. Ez nem feltétlen volt jó, ugyanis egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, de igazából tudat alatt ez volt a cél. Ébren akartam megvárni Kait, még akkor is, ha ez fájdalommal járt. Unalmamban előkaptam rongyos szélű füzetemet, amibe eddig is írtam Minseonak és rajzolgatni, firkálni kezdtem bele. Először teljesen nonfiguratív formák bontakoztak ki, de nem is volt semmiféle tervem vele, csak hogy ne unjam magam halálra. Néha én is szoktam rajzolni, de messze nem voltam olyan jó, mint Jongin. Lehet, ha kicsit többet foglalkoztam volna vele, kibontakozott volna a tehetségem, de ez már csak olyan eső után köpönyeg féle gondolat volt. Az ember mindig okos, miután megtörténik a baj. 

Sok mindent megbántam egyébként. Bántam, hogy nem úsztam többet, nem hoztam ki magamból a maximumot, bántam, hogy nem használtam ki a lehetőségeimet, pedig mindenki mondta, hogy nagy ember is lehetett volna belőlem. Nekem persze nem kellett semmi, hiszen Ázsia szinten elismert úszó voltam, sikert sikerre halmoztam, és nem tudtam lerázni a csajokat. Akkor még bele sem gondoltam, hogy engem kicsit sem érdekelnek, csak picit később világosodtam meg. Tudom, ez furán hangzik, mert az ember már születésétől kezdve meleg, ha meleg meg minden, de túlságosan el voltam foglalva a sikerrel, így nem volt szükségem a szerelemre.

Aztán később jöttek a sorozatos bukások, mikor rosszabbul lettem. Utáltam magam, de akkor már ott volt mellettem Jongin, aki biztatott és mondta, hogy soha ne adjam fel. És én nem adtam. Folyamatosan küzdöttem a végsőkig, még akkor is, ha már régen nem úsztam olyan szintidőket, mint pályafutásom elején. El voltam keseredve, de valahogy soha nem vitt rá a lélek, hogy feladjam. Ahhoz túl sok vesztenivalóm volt és tudtam, hogy Kainak is csalódást okoztam volna.

Csak akkor vettem észre, hogy sírtam, mikor már államról lecsorogtak könnyeim és eláztatták az ölemben fekvő papírt. A gondolkodás egy kicsit elterelte figyelmem a fájdalomról, de mikor visszatértem a valóságba, eszméletlenül rosszul éreztem magam. Fájt a hátam, a mellkasom és rettentően nehezen vettem a levegőt. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz ébren maradni, ugyanis ha nem a fájdalomcsillapítók kábítottak el, akkor a fájdalom vette el az összes erőmet. Végül mély álomba merültem és csak remélni tudtam, hogy másnap reggel fel is kelek.

A sötétség úgy szívott magába, akár a porszívó a pici pókhálókat a szoba sarkáról. Nem tudtam ellenállni, de egy idő után inkább nem is akartam. Elfogadtam, hogy tehetetlen voltam, az utóbbi időben volt alkalmam megtanulni ezt. Aztán az eddig megszokott nagy zűrzavar helyett, csak egyetlen hang csengett elmémben. 

- Lassan jönnöd kéne - suttogta mélyen, rekedten. Tudtam, mire gondolt, de nem akartam feladni. Nem, amíg nem láttam Jongint. 

Csak még egyszer utoljára meg akartam érinteni puha arcát, csak egy utolsó csókot akartam, gyengéd szavakat, amivel megnyugtat, hogy a halál nem a vég. Én tényleg nem kértem sokat, éppen annyit, amennyit mindenki kért volna. 

A semmi körülölelte testemet, lebegtem, nem éreztem már fájdalmat. Egy pillanatra tényleg azt hittem, meghaltam, de végül sikerült meggyőzni magam, hogy a halál nem lehet ennyire unalmas, ennyire... Semmilyen. Aztán az erős mély hangot, egy gyengéd, már régi ismerős váltotta fel. Nem értettem, mit mondott, de már az is elég volt, hogy hallottam őt. Végre úgy éreztem, üres, jéghideg szívemet betöltötte valami meleg, amit már rég nem tapasztaltam.

A hang a fejem mellől jött, mire kipattantak a szemeim. Komolyan azt hittem, álmodtam, de ő ott állt mellettem teljes valójában. Számból csak egy megkönnyebbült sóhaj szökött ki, majd ismét elájultam a fájdalom hatására.