10. rész

*1 nappal Baekhyun halála előtt*
A végső stádiumú rákosokat mindenki azzal nyugtatta, hogy az utolsó nap szép lesz és nyugodt. Nos, reggel úgy éreztem, hogy nekem eljött ez a bizonyos nap. Bár az ébredés éppen annyira volt bizonytalan és homályos, mint az elalvás, mégsem éreztem fájdalmat, ami már rengeteg ideje nem történt meg velem. Éppen emiatt a zavaros ébredés miatt gondoltam, hogy nem önszántamból aludtam el és egy pillanatig úgy hittem, hogy az éjszaka történései csak lázas álmok voltak. A félelem hamar úrrá lett rajtam, de küzdöttem ellene, hiszen nem akartam az utolsó szép napomat egy kellemes kis pánikrohammal kezdeni.
Mikor sikerült megtisztítani az elmémet a rossz gondolatoktól és démonoktól, minden erőmet összeszedve próbáltam kinyitni szemeimet, hogy bizonyíthassam magamnak, Jongin tényleg itt járt az éjjel. Pár percig csak a boldog tudatlanságban ringatóztam, de aztán megembereltem magam és felnyitottam pilláimat, majd ismét lezártam őket. Nem hittem a szemeimnek. Jongin tényleg ott feküdt az ágyam szélén, feje a hideg paplanon, teste félig lecsúszva a kényelmetlen fekhelyről. Aludt, természetes, hogy elfáradt. Teljesen biztos voltam benne, hogy még haza sem ment, a reptérről egyenesen hozzám jött. Legalábbis az ágy mellett fekvő bőröndről ezt tudtam leszűrni.
Itt van, tényleg itt van. - Elmémben ezek a szavak futkároztak, táncot járva követték egymást. Úgy éreztem, madarat lehetett volna fogatni velem, miközben a boldogság rózsaszín, cukros tengerében úsztam, és bár nem akartam önző lenni, mégis annyira szerettem volna felkelteni. Lassan felültem az ágyon, majd hideg tenyeremet meleg hátára tettem és gyengéden keltegetni kezdtem. Bár féltem, hogy nyűgös lesz, de bíztam benne, hogy örülni fog, mikor meglát engem.
Halk nyöszörgések után megtörölgette szemeit és felemelte fejét az ágyneműről. Először valószínűleg fel sem fogta, amit látott, de mikor végül észbe kapott, szoros ölelésbe vont. Szívem olyan hevesen vert, mintha ki akart volna törni mellkasomból, de ez így volt rendjén. Örültem, de a megkönnyebbülés makacs könnyei mégis azt a látszatot keltették, mintha szomorú lettem volna. Pedig nem voltam. Minden porcikámmal érezni akartam testemen az övét, addig akartam csókolni, míg az utolsó levegőm el nem fogy és úgy akartam ölelni, mintha nem lenne holnap.
Később csak kettőnk sűrű szipogása és az egyre ismétlődő szeretlekek szelték át a szoba fájdalmas csendjét. Sírtunk, mert együtt voltunk, mert szerettük egymást, mert hiányzott a másik, és mert mindketten éltünk. A magunk köré épített burokból valószínűleg senki sem tudott volna kiszakítani minket, de mindenbizonnyal nem is akart. Ott ültünk egymás karjaiban sírva, elzárkózva a külvilágtól, egy percre boldogan. Végre úgy tűnt, minden rendben volt, még akkor is, ha ez egyáltalán nem volt igaz.
- Annyira hiányoztál. Úgy féltem, hogy nem látlak többé - suttogta fülembe Jongin kicsit már nyugodtabban. Olyan jó érzés volt hallani ahogy beszélt hozzám. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lehet rám egyszer, de hát az élet tele van meglepetésekkel, nem igaz? Mindig imádtam a hangját, olyan lágy volt és kellemes, de soha nem gondoltam rá úgy, mint ami meg tudja menteni az életem. Abban a pillanatban viszont úgy éreztem, ez így volt. Képes volt mosolyt csalni arcomra egyetlen mondatával. Még akkor is, ha neki fogalma sem volt erről.
- Ne is gondolj erre! Itt vagyunk mindketten, nem? - mosolyogtam rá, mire megkaptam a csókot, amire azóta vártam, mióta elindult Kanadába. Lassú volt és végtelenül gyengéd. Úgy csináltuk, mintha örökké éltünk volna, nem siettünk sehova. Könnyeink keveredve egymáséval, lassan lefolyva arcunkról értek az ágynemű kemény, hideg anyagára.
Egy kívülálló biztosan nem tudta volna megmondani, hogy mi játszódott le bennünk, de valószínűleg mi sem fogtuk még fel teljesen. Annyi szent, hogy a megkönnyebbülés sűrű ködében lebegtünk egymás karjaiban, aminél jobb dolgot az ember keresve sem találhatott volna. Úgy öleltük egymást, mint anya az újszülött gyerekét, mint katonaságból hazatérő férfi a feleségét, mintha ezen múlna az életünk és azt hiszem, ez egy picit így is volt. Bármilyen nehéz is bevallani, függtünk egymástól. Sosem akartam így elkötelezni magam és az elején teljesen új volt nekem a dolog, de lassan megszoktam és engedtem, hogy olyan érzések kerítsenek be, amiről addig fogalmam sem volt. Leszállt az a bizonyos rózsaszín köd, ami ellen nem tehettem semmit, de őszintén, nem is nagyon akartam.
A szobára a csend és a nyugalom vékony fátyla szállt. Egy véletlenül betévedő ember talán meg sem tudta volna mondani, hogy ez egy kórházi szoba, ahol bizony egy haldokló fiú feküdt. Kár, hogy percekkel később villámcsapásként jelent meg Minseo, hogy kirángasson minket a biztonságos környezetünkből.
- Szia Baek! Te szent Isten! Te vagy Jongin? Baszki, nem hittem volna, hogy ilyen jól nézel ki. Jesszus, miket beszélek? Úgy örülök, hogy végre együtt vagytok - hadarta el egy szuszra, ami rettentő nevetséges volt. Jongin kicsit eltávolodott tőlem és inkább az ágyam szélére ült, de kezemet nem engedte el.
- Jongin, bemutatom neked Minseot, aki az életemből megpróbál valami könyv félét csinálni,  Minseo, ő itt Jongin, akiről egész eddig beszéltem neked - lettünk túl a bemutatáson, mire mindketten enyhén meghajoltak. Minseo szájáról lehetetlen volt letörölni a mosolyt. Mindenbizonnyal azt várta, mikor zuhanunk ismét egymás karjaiba és csókolózunk egy kört.
- Jézusom, ne zavartassátok magatokat, mintha itt sem lennék. Igazán nem akartam, hogy miattam hagyjátok abba. - Állításom beigazolódni látszott, mikor ezek a mondatok elhagyták a száját, de én csak mosolyogva ráztam a fejem, hogy itt bizony nem fog élvezkedni. Száját lebiggyesztette, de aztán be is fejezte a bohóckodást.
- Nem vagy fáradt? - kérdeztem Jongint, aki csak egy apró bólintással válaszolt. - Igazán nem kell itt maradnod mellettem. Menj haza egy picit pihenni!
- Jól vagyok. Majd este alszom - mosolygott és apró puszit lehelt homlokomra, mire Minseo halkan kisurrant a szobából, hogy egyedül hagyhasson minket. Ilyenkor nagyon bírtam, mert bármennyire is volt kedve bámulni, mégis tiszteletben tartotta, hogy nekünk is van magánéletünk, amit ráadásul már egy ideje nem nagyon éltünk. Jongin befeküdt mellém az ágyba és a vállamra hajtotta a fejét. Nem beszéltünk, mégis tudtuk, hogy mire gondol a másik.
A nyugodt légkörbe nem sokkal később egy nővérke rontott be, aki gyorsan kiküldte páromat, mégha én mondtam is neki, hogy ez egyáltalán nem szükséges. Kértem, hogy ne adjon nekem fájdalomcsillapítót, ugyanis végre jól éreztem magam, mire egy szomorú mosoly költözött az arcára, és lassan bólintott. Ő is tudta. Mindenki tudta, aki találkozott velem aznap, hogy miért is voltam annyira jól. Mindenki, kivéve Kait.
Mikor az ápoló kiment, ő azonnal berontott az ajtón és ismét ágyamra feküdt. Azt gondoltam, megint csendben fog telni ez a pár óra, de be sem állt a szája. Mesélt nekem a kanadai élményeiről, a tárgyalásokról, amik rettentő unalmasak, viszont nagyon hasznosak voltak számára. Mindent elintézett és ez engem olyan nyugalommal töltött el, mint még semmi. Örültem, hogy lesz jövője utánam is, örültem, hogy lesz mivel elfoglalnia magát, ha nem tud szabadulni az emlékeimtől. Örültem, hogy ilyen tehetséges volt, mert így minden gondolatát papírra vethette és talán még egy kis pénzt is kaphatott érte.
Régen a rajzoláson kívül rengeteget festett is, de soha nem adta el őket. Annál nagyobb értéket jelentettek számára. Minden harmadik képén én szerepeltem, és bár nem szerettem ezt, örültem, mikor büszkén mutogatta nekem az elkészült munkáit. Legalább lesz valami számára, ami emlékezteti rám, ha már végleg túllépett a gyászon, valami, ami nem hagyja, hogy elfelejtse élete ezen időszakát. Mert bármennyire is voltam magabiztos, mégcsak remélni sem mertem az utóbbi időben, hogy én leszek neki az egy és egyetlen az életében. Kicsit önzőn is hangzana, ha azt akarnám, hogy utánam ne legyen senkije. Dehát végülis ez voltam én. Az önzőség megtestesítője, a tökéletesség netovábbja, az igazi ideál, olyan, amilyen mindenki lenni akart. Versenyeket nyertem, rajzszakkörbe jártam, még talán néha írtam is. Kívülről tökéletes életem volt, maga a csoda. Ez voltam én... Egészen addig, míg ki nem derült, hogy rákos vagyok.
Azután senki nem akart olyan lenni, mint én. Féltek hozzám szólni, inkább csak a hátam mögött szánakoztak.
" Szegény gyerek, pedig olyan szép élete volt." - mondták, csak azt nem tudták, hogy nekem a diagnózis után kezdődött az igazi életem. Attól kezdve mindent megbecsültem, az élet apró örömeire koncentráltam. Imádtam a madárcsicsergésre kelni, imádtam a napsütést, imádtam minden percet, amit a szerelmemmel töltöttem, és bár sokat veszekedtünk, végül mindig kibékültünk. Ami pedig a legjobb dolog volt a betegségemben, hogy megtanultam bocsánatot kérni és megbocsátani.