10. rész

*1 nappal Baekhyun halála előtt*
A végső stádiumú rákosokat mindenki azzal nyugtatta, hogy az utolsó nap szép lesz és nyugodt. Nos, reggel úgy éreztem, hogy nekem eljött ez a bizonyos nap. Bár az ébredés éppen annyira volt bizonytalan és homályos, mint az elalvás, mégsem éreztem fájdalmat, ami már rengeteg ideje nem történt meg velem. Éppen emiatt a zavaros ébredés miatt gondoltam, hogy nem önszántamból aludtam el és egy pillanatig úgy hittem, hogy az éjszaka történései csak lázas álmok voltak. A félelem hamar úrrá lett rajtam, de küzdöttem ellene, hiszen nem akartam az utolsó szép napomat egy kellemes kis pánikrohammal kezdeni.
Mikor sikerült megtisztítani az elmémet a rossz gondolatoktól és démonoktól, minden erőmet összeszedve próbáltam kinyitni szemeimet, hogy bizonyíthassam magamnak, Jongin tényleg itt járt az éjjel. Pár percig csak a boldog tudatlanságban ringatóztam, de aztán megembereltem magam és felnyitottam pilláimat, majd ismét lezártam őket. Nem hittem a szemeimnek. Jongin tényleg ott feküdt az ágyam szélén, feje a hideg paplanon, teste félig lecsúszva a kényelmetlen fekhelyről. Aludt, természetes, hogy elfáradt. Teljesen biztos voltam benne, hogy még haza sem ment, a reptérről egyenesen hozzám jött. Legalábbis az ágy mellett fekvő bőröndről ezt tudtam leszűrni.
Itt van, tényleg itt van. - Elmémben ezek a szavak futkároztak, táncot járva követték egymást. Úgy éreztem, madarat lehetett volna fogatni velem, miközben a boldogság rózsaszín, cukros tengerében úsztam, és bár nem akartam önző lenni, mégis annyira szerettem volna felkelteni. Lassan felültem az ágyon, majd hideg tenyeremet meleg hátára tettem és gyengéden keltegetni kezdtem. Bár féltem, hogy nyűgös lesz, de bíztam benne, hogy örülni fog, mikor meglát engem.
Halk nyöszörgések után megtörölgette szemeit és felemelte fejét az ágyneműről. Először valószínűleg fel sem fogta, amit látott, de mikor végül észbe kapott, szoros ölelésbe vont. Szívem olyan hevesen vert, mintha ki akart volna törni mellkasomból, de ez így volt rendjén. Örültem, de a megkönnyebbülés makacs könnyei mégis azt a látszatot keltették, mintha szomorú lettem volna. Pedig nem voltam. Minden porcikámmal érezni akartam testemen az övét, addig akartam csókolni, míg az utolsó levegőm el nem fogy és úgy akartam ölelni, mintha nem lenne holnap.
Később csak kettőnk sűrű szipogása és az egyre ismétlődő szeretlekek szelték át a szoba fájdalmas csendjét. Sírtunk, mert együtt voltunk, mert szerettük egymást, mert hiányzott a másik, és mert mindketten éltünk. A magunk köré épített burokból valószínűleg senki sem tudott volna kiszakítani minket, de mindenbizonnyal nem is akart. Ott ültünk egymás karjaiban sírva, elzárkózva a külvilágtól, egy percre boldogan. Végre úgy tűnt, minden rendben volt, még akkor is, ha ez egyáltalán nem volt igaz.
- Annyira hiányoztál. Úgy féltem, hogy nem látlak többé - suttogta fülembe Jongin kicsit már nyugodtabban. Olyan jó érzés volt hallani ahogy beszélt hozzám. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lehet rám egyszer, de hát az élet tele van meglepetésekkel, nem igaz? Mindig imádtam a hangját, olyan lágy volt és kellemes, de soha nem gondoltam rá úgy, mint ami meg tudja menteni az életem. Abban a pillanatban viszont úgy éreztem, ez így volt. Képes volt mosolyt csalni arcomra egyetlen mondatával. Még akkor is, ha neki fogalma sem volt erről.
- Ne is gondolj erre! Itt vagyunk mindketten, nem? - mosolyogtam rá, mire megkaptam a csókot, amire azóta vártam, mióta elindult Kanadába. Lassú volt és végtelenül gyengéd. Úgy csináltuk, mintha örökké éltünk volna, nem siettünk sehova. Könnyeink keveredve egymáséval, lassan lefolyva arcunkról értek az ágynemű kemény, hideg anyagára.
Egy kívülálló biztosan nem tudta volna megmondani, hogy mi játszódott le bennünk, de valószínűleg mi sem fogtuk még fel teljesen. Annyi szent, hogy a megkönnyebbülés sűrű ködében lebegtünk egymás karjaiban, aminél jobb dolgot az ember keresve sem találhatott volna. Úgy öleltük egymást, mint anya az újszülött gyerekét, mint katonaságból hazatérő férfi a feleségét, mintha ezen múlna az életünk és azt hiszem, ez egy picit így is volt. Bármilyen nehéz is bevallani, függtünk egymástól. Sosem akartam így elkötelezni magam és az elején teljesen új volt nekem a dolog, de lassan megszoktam és engedtem, hogy olyan érzések kerítsenek be, amiről addig fogalmam sem volt. Leszállt az a bizonyos rózsaszín köd, ami ellen nem tehettem semmit, de őszintén, nem is nagyon akartam.
A szobára a csend és a nyugalom vékony fátyla szállt. Egy véletlenül betévedő ember talán meg sem tudta volna mondani, hogy ez egy kórházi szoba, ahol bizony egy haldokló fiú feküdt. Kár, hogy percekkel később villámcsapásként jelent meg Minseo, hogy kirángasson minket a biztonságos környezetünkből.
- Szia Baek! Te szent Isten! Te vagy Jongin? Baszki, nem hittem volna, hogy ilyen jól nézel ki. Jesszus, miket beszélek? Úgy örülök, hogy végre együtt vagytok - hadarta el egy szuszra, ami rettentő nevetséges volt. Jongin kicsit eltávolodott tőlem és inkább az ágyam szélére ült, de kezemet nem engedte el.
- Jongin, bemutatom neked Minseot, aki az életemből megpróbál valami könyv félét csinálni,  Minseo, ő itt Jongin, akiről egész eddig beszéltem neked - lettünk túl a bemutatáson, mire mindketten enyhén meghajoltak. Minseo szájáról lehetetlen volt letörölni a mosolyt. Mindenbizonnyal azt várta, mikor zuhanunk ismét egymás karjaiba és csókolózunk egy kört.
- Jézusom, ne zavartassátok magatokat, mintha itt sem lennék. Igazán nem akartam, hogy miattam hagyjátok abba. - Állításom beigazolódni látszott, mikor ezek a mondatok elhagyták a száját, de én csak mosolyogva ráztam a fejem, hogy itt bizony nem fog élvezkedni. Száját lebiggyesztette, de aztán be is fejezte a bohóckodást.
- Nem vagy fáradt? - kérdeztem Jongint, aki csak egy apró bólintással válaszolt. - Igazán nem kell itt maradnod mellettem. Menj haza egy picit pihenni!
- Jól vagyok. Majd este alszom - mosolygott és apró puszit lehelt homlokomra, mire Minseo halkan kisurrant a szobából, hogy egyedül hagyhasson minket. Ilyenkor nagyon bírtam, mert bármennyire is volt kedve bámulni, mégis tiszteletben tartotta, hogy nekünk is van magánéletünk, amit ráadásul már egy ideje nem nagyon éltünk. Jongin befeküdt mellém az ágyba és a vállamra hajtotta a fejét. Nem beszéltünk, mégis tudtuk, hogy mire gondol a másik.
A nyugodt légkörbe nem sokkal később egy nővérke rontott be, aki gyorsan kiküldte páromat, mégha én mondtam is neki, hogy ez egyáltalán nem szükséges. Kértem, hogy ne adjon nekem fájdalomcsillapítót, ugyanis végre jól éreztem magam, mire egy szomorú mosoly költözött az arcára, és lassan bólintott. Ő is tudta. Mindenki tudta, aki találkozott velem aznap, hogy miért is voltam annyira jól. Mindenki, kivéve Kait.
Mikor az ápoló kiment, ő azonnal berontott az ajtón és ismét ágyamra feküdt. Azt gondoltam, megint csendben fog telni ez a pár óra, de be sem állt a szája. Mesélt nekem a kanadai élményeiről, a tárgyalásokról, amik rettentő unalmasak, viszont nagyon hasznosak voltak számára. Mindent elintézett és ez engem olyan nyugalommal töltött el, mint még semmi. Örültem, hogy lesz jövője utánam is, örültem, hogy lesz mivel elfoglalnia magát, ha nem tud szabadulni az emlékeimtől. Örültem, hogy ilyen tehetséges volt, mert így minden gondolatát papírra vethette és talán még egy kis pénzt is kaphatott érte.
Régen a rajzoláson kívül rengeteget festett is, de soha nem adta el őket. Annál nagyobb értéket jelentettek számára. Minden harmadik képén én szerepeltem, és bár nem szerettem ezt, örültem, mikor büszkén mutogatta nekem az elkészült munkáit. Legalább lesz valami számára, ami emlékezteti rám, ha már végleg túllépett a gyászon, valami, ami nem hagyja, hogy elfelejtse élete ezen időszakát. Mert bármennyire is voltam magabiztos, mégcsak remélni sem mertem az utóbbi időben, hogy én leszek neki az egy és egyetlen az életében. Kicsit önzőn is hangzana, ha azt akarnám, hogy utánam ne legyen senkije. Dehát végülis ez voltam én. Az önzőség megtestesítője, a tökéletesség netovábbja, az igazi ideál, olyan, amilyen mindenki lenni akart. Versenyeket nyertem, rajzszakkörbe jártam, még talán néha írtam is. Kívülről tökéletes életem volt, maga a csoda. Ez voltam én... Egészen addig, míg ki nem derült, hogy rákos vagyok.
Azután senki nem akart olyan lenni, mint én. Féltek hozzám szólni, inkább csak a hátam mögött szánakoztak.
" Szegény gyerek, pedig olyan szép élete volt." - mondták, csak azt nem tudták, hogy nekem a diagnózis után kezdődött az igazi életem. Attól kezdve mindent megbecsültem, az élet apró örömeire koncentráltam. Imádtam a madárcsicsergésre kelni, imádtam a napsütést, imádtam minden percet, amit a szerelmemmel töltöttem, és bár sokat veszekedtünk, végül mindig kibékültünk. Ami pedig a legjobb dolog volt a betegségemben, hogy megtanultam bocsánatot kérni és megbocsátani.

9. rész

* 2 nappal Baekhyun halála előtt *

A délután folyamán a mellettem fekvő bácsi meghalt. Idős is volt, beteg is, de nem szenvedett. Egész nap csak aludt, míg a vizitnél azt vette észre az orvos, hogy már nem lélegzett és a bőre jéghideg volt. Meg sem próbálták visszahozni, tudták, hogy lehetetlen volt. Ez az eset - bár minden nap meghalt valaki a kórházban - rávilágított arra, hogy a halál már nagyon közel volt. Itt somfordált a szobában, és egyikünket már el is vitte. Tudtam, hogy én következtem, és erre a gondolatra, habár ez teljesen reális volt, a hideg futkározott a hátamon. 

Mikor elmondtam ezt Minseonak is, csak egy biztató mosolyt eresztett felém, meg sem próbált ellenkezni. Ezek szerint ő is tudta, vagy ha nem is, legalább sejtette. Szó, mi szó, tényleg nem voltam már olyan jól, mint napokkal azelőtt. Aznap erősebb gyógyszereket kaptam a fájdalmaim miatt, amik teljesen kiütöttek. Mindig ezt akartam elkerülni. Nem akartam a gyógyszerektől függeni, pedig akkor pontosan ez történt. Nem tudtam küzdeni ellenük, de értelme sem nagyon lett volna, hiszen csak én jártam volna rosszul.

Lényeg a lényeg, végig aludtam egy fél napot, és mire ismét felkeltem, majdnem este volt. Telefonomra ránézve tudatosult bennem, hogy már nyolc óra múlt, és hogy Kai küldött nekem egy SMS-t úgy 3 körül, hogy akkor indult. Legjobb tudásom - és az eddig tapasztaltak - szerint az út legalább 10 óra hosszú volt, ami rengetegnek tűnt az én helyzetemben. Aznap már percről percre éltem, ezért elég ijesztőnek tűnt, hogy nemhogy percek, hanem órák választottak el szerelmemtől, amit még az sem biztos, hogy megélek. Persze bizakodó voltam, nem adtam fel, az utolsó pillanatig harcoltam. Ezen kívül pedig igazán örültem annak, hogy Jongin egyre közelebb került hozzám. 

Valahogy mindig sok munkája volt, de sosem hagyott magamra huzamosabb ideig, maximum pár napot töltöttünk egymás nélkül, de akkor még egészen jól voltam. El tudtam látni magam, ettem, ittam, egy szóval teljesen önálló voltam. A betegségemben ez ütött szíven a legjobban azon kívül, hogy soha nem úszhattam többé. Nem voltam már képes, hogy bármit is megcsináljak magamnak. Teljesen haszontalannak, és tehernek éreztem magam, még akkor is, ha Jongin mindig biztatott, hogy nem voltam az. Minden egyes cselekedetével próbálta érzékeltetni, hogy még mindig ugyanannak a bolond, 16 éves fiúnak lát engem, aki úszott, sorra nyerte a versenyeket, és nem győzte magát lenyugtatni. Bármennyire is jól esett ezt érezni, valahogy soha nem hittem el neki igazán. Pedig úgy próbálkozott szegény.

A szobában félhomály uralkodott és teljesen egyedül voltam, miután elszállították az öreg kihűlt testét. A levegő rideg volt, mint egy hullaházban és fagyos, mint a hajnal egy téli reggelen. Ezen kívül egyedül is voltam, hiszen Minseo sem lehetett mellettem egész nap. Szegény, próbálta összerakni értelmes mondatokká az amúgy értelmetlen szavaimat több-kevesebb sikerrel. Ezt is csak onnan tudtam, hogy néha írt, hogy egy-egy szavammal mire akartam utalni vagy mire gondoltam akkor. Máskor kérte, hogy egészítsem ki a mondatokat, és olvassam el, amit én persze örömmel megcsináltam, ugyanis rettenetesen unatkoztam. Igen, még abban a kicsi időben is, mikor nem aludtam. 

Egyébként teljesen átlagos volt minden, leszámítva, hogy utolsó napjaimat éltem. Senki nem keresett, csak Kai írt néha, ha olykor nem tudott mit csinálni a repülőn, vagy mint említettem, Minseo kért néhány tanácsot. Én pedig csak feküdtem és éltem, de azt is alig.

Este felé megkértem az ápolókat, hogy csökkentsék a gyógyszeradagomat, amit bár vonakodva, de elfogadtak. Persze először felhívták a dokit, hogy lehet-e. Mikor ő rábólintott, este kevesebb fájdalomcsillapítót kaptam. Ez nem feltétlen volt jó, ugyanis egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, de igazából tudat alatt ez volt a cél. Ébren akartam megvárni Kait, még akkor is, ha ez fájdalommal járt. Unalmamban előkaptam rongyos szélű füzetemet, amibe eddig is írtam Minseonak és rajzolgatni, firkálni kezdtem bele. Először teljesen nonfiguratív formák bontakoztak ki, de nem is volt semmiféle tervem vele, csak hogy ne unjam magam halálra. Néha én is szoktam rajzolni, de messze nem voltam olyan jó, mint Jongin. Lehet, ha kicsit többet foglalkoztam volna vele, kibontakozott volna a tehetségem, de ez már csak olyan eső után köpönyeg féle gondolat volt. Az ember mindig okos, miután megtörténik a baj. 

Sok mindent megbántam egyébként. Bántam, hogy nem úsztam többet, nem hoztam ki magamból a maximumot, bántam, hogy nem használtam ki a lehetőségeimet, pedig mindenki mondta, hogy nagy ember is lehetett volna belőlem. Nekem persze nem kellett semmi, hiszen Ázsia szinten elismert úszó voltam, sikert sikerre halmoztam, és nem tudtam lerázni a csajokat. Akkor még bele sem gondoltam, hogy engem kicsit sem érdekelnek, csak picit később világosodtam meg. Tudom, ez furán hangzik, mert az ember már születésétől kezdve meleg, ha meleg meg minden, de túlságosan el voltam foglalva a sikerrel, így nem volt szükségem a szerelemre.

Aztán később jöttek a sorozatos bukások, mikor rosszabbul lettem. Utáltam magam, de akkor már ott volt mellettem Jongin, aki biztatott és mondta, hogy soha ne adjam fel. És én nem adtam. Folyamatosan küzdöttem a végsőkig, még akkor is, ha már régen nem úsztam olyan szintidőket, mint pályafutásom elején. El voltam keseredve, de valahogy soha nem vitt rá a lélek, hogy feladjam. Ahhoz túl sok vesztenivalóm volt és tudtam, hogy Kainak is csalódást okoztam volna.

Csak akkor vettem észre, hogy sírtam, mikor már államról lecsorogtak könnyeim és eláztatták az ölemben fekvő papírt. A gondolkodás egy kicsit elterelte figyelmem a fájdalomról, de mikor visszatértem a valóságba, eszméletlenül rosszul éreztem magam. Fájt a hátam, a mellkasom és rettentően nehezen vettem a levegőt. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz ébren maradni, ugyanis ha nem a fájdalomcsillapítók kábítottak el, akkor a fájdalom vette el az összes erőmet. Végül mély álomba merültem és csak remélni tudtam, hogy másnap reggel fel is kelek.

A sötétség úgy szívott magába, akár a porszívó a pici pókhálókat a szoba sarkáról. Nem tudtam ellenállni, de egy idő után inkább nem is akartam. Elfogadtam, hogy tehetetlen voltam, az utóbbi időben volt alkalmam megtanulni ezt. Aztán az eddig megszokott nagy zűrzavar helyett, csak egyetlen hang csengett elmémben. 

- Lassan jönnöd kéne - suttogta mélyen, rekedten. Tudtam, mire gondolt, de nem akartam feladni. Nem, amíg nem láttam Jongint. 

Csak még egyszer utoljára meg akartam érinteni puha arcát, csak egy utolsó csókot akartam, gyengéd szavakat, amivel megnyugtat, hogy a halál nem a vég. Én tényleg nem kértem sokat, éppen annyit, amennyit mindenki kért volna. 

A semmi körülölelte testemet, lebegtem, nem éreztem már fájdalmat. Egy pillanatra tényleg azt hittem, meghaltam, de végül sikerült meggyőzni magam, hogy a halál nem lehet ennyire unalmas, ennyire... Semmilyen. Aztán az erős mély hangot, egy gyengéd, már régi ismerős váltotta fel. Nem értettem, mit mondott, de már az is elég volt, hogy hallottam őt. Végre úgy éreztem, üres, jéghideg szívemet betöltötte valami meleg, amit már rég nem tapasztaltam.

A hang a fejem mellől jött, mire kipattantak a szemeim. Komolyan azt hittem, álmodtam, de ő ott állt mellettem teljes valójában. Számból csak egy megkönnyebbült sóhaj szökött ki, majd ismét elájultam a fájdalom hatására.