1. rész

* 5 nappal Baekhyun halála előtt *
Baekhyun szemszöge

Unatkoztam. Bár a nővérek kedvesek voltak és lesték minden kívánságomat, valahogy mindig üres voltam belül. Gondolom, most mindenkit az a kérdés foglalkoztat, hogy miért. Nos, Kai, a lelkitársam, a barátom, a szerelmem, Kanadába utazott a munkája miatt, ezért nem látogatott meg már 3 hete, ami lehet, hogy kevés időnek tűnik, de nekem igenis sok volt... Sok volt, mert éreztem, hogy hamarosan elér a vég és szerettem volna, ha ő is velem marad. De nem maradt. Elment Kanadába, ahol az egyik mangájával foglalatoskodott... Elég hosszan.
Viszont az a tudat nyugtatott, hogy négy nap múlva újra láthatom. Remélem, ki fogom bírni addig.
Pár óra monoton nézelődés után egy nővér és egy fiatal lány léptek be a kórterem ajtaján. Gondoltam, a mellettem fekvő idős bácsihoz jöttek, de mikor megálltak az ágyamnál, egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
- Baekhyun, ő itt Kim Minseo, író. Magatokra hagylak titeket - mosolygott kedvesen a fehér ruhás nő és ki is lépett az ajtón.
- Szia! - hajolt meg a lány. - Igen, Minseo vagyok és író. Leülhetek? - mutatott az ágyam mellett álló székre, mire bólintottam.
- Byun Baekhyun. Miben segíthetek? - kérdeztem udvariasan.
- Egy új könyv kivitelezésén dolgozom éppen és ehhez kérném a segítségedet. Szeretném, ha elmesélnéd, hogy élted át az egész betegségedet, ki segített, ki hagyott el és azt is, hogy milyen most. Hogy érzed magad? Szóval mindent tudni szeretnék, amit csak lehet és amit el akarsz mondani - kezdte el nagy hévvel, ami megmosolyogtatott. Már akkor szimpatikusnak találtam, pedig csak két perce beszéltem vele és persze rettentően magányos is voltam. Ennél jobb lehetőség nem igen adódhatott volna arra, hogy végre ismét emberekkel beszélhessek. Szóval miért ne?
- Természetesen segítek - bólintottam rá, Minseo pedig elmosolyodott. Remélem, jól döntöttem, bár mi bajom lehetne ebből? Segítek egy feltörekvő írónak, így nem is haszontalanul halok meg. Gondolatmenetem végére érve, belekezdtem történetem legelejébe.

- Nos? Mit mondott a doki? - kérdezte Jongin, első vizsgálatom után.
- Semmit. Fogalma sincs, mitől vannak a kiütéseim. Vett vért és elküldött bőrgyógyászhoz. Azt mondta, talán klórallergia - vontam meg a vállam. Kicsit aggasztott ugyan, hogy nem mondtak semmi konkrétat, de nem akartam ezen rágódni.
- Remek - forgatta meg a szemét Jongin.
- Ugyan. Semmi bajom. Megmondtam, nem? - mosolyodtam el és egy puszit nyomtam a szájára. Kaptunk pár furcsálló és elutasító tekintetet, de nem zavart. Igazán megszoktuk már addigra.
Aznap este nem aludtunk valami sokat. Kiélveztük a hétvégét és a két nap szabadságot, nameg egymás adottságait.
Kár, hogy a napok úgy repültek el, mintha ott sem lettek volna. Így visszagondolva igazán kár. Vizsgálatok egész sora követte az elsőt, ami kimutatta, hogy rosszindulatú tüdőrákom volt. Kórházba kerültem, ahol csináltak CT-t. Nem viccelek, ha azt mondom, az egész testem világított. Áttéteket találtak a májamban és a vesémben. Nem adtak sok időt. Milyen érdekes, ugye? Kábé 3 hónapot kaptam, de nyilván kipróbáltak mindent. Elég erős khemot kaptam, ami miatt fogytam és a hajam is kihullott, de Jongin, vagy ahogy akkoriban hívtam, Kai, soha sem ment el mellőlem a munkáját kivéve. Ott volt velem, fogta a fejem, ha hánytam és néha meg is fürdetett, ha gyenge voltam. Leste minden kívánságomat, amit, ha örökké élnék se tudnék meghálálni neki.

A lány rettenetesen kedves és megértő volt. A néha el-elcsukló hangom hallatán mindig megsimította a karom és mondta, hogy mára abbahagyhatjuk, de nem akartam. El akartam mondani neki mindent, annak ellenére, hogy fáradt voltam.
- Fejezzük be mára, rendben? Holnap ismét jövök, ugyanekkor, ha neked jó. - Arcán megjelent egy halvány félmosoly és lassan felállt a székről.
- Teljesen jó. Itt vagyok egész nap - kuncogtam egy kicsit, amiből csak erőtlen köhögés lett.- Várlak. Szia! - intettem neki, amit csak egy halk sziával reagált le, majd kiment a szobából.
Ez volt az első beszélgetésünk és nagyon reméltem, hogy rengeteg követheti ezt... Lehet, jobb is, ha nem tudtam, mennyire kevés...