2. rész

* 4 nappal Baekhyun halála előtt *

A sötétség ellepte elmémet, csak egy halvány fénycsík szelte át a komor homályt. Kiáltani próbáltam, de hangom erőtlen volt, így ismét néma és magányos maradtam. Magam voltam... Vagy mégsem? Nem, egészen biztosan nem lehettem egyedül, hiszen éreztem démonjaim jelenlétét körülöttem. Ennél még a magány is jobb lett volna.
Kiszolgáltatottnak éreztem magam és éreztem, hogy elnyomták az összes pozitív gondolatomat, elvették a maradék életerőt, kiszívták belőlem az életet adó oxigén utolsó cseppjét is. Elnyomtak, megöltek.
Bárcsak megöltek volna, de eszméletlen testembe szépen lassan préselték vissza a levegőt, hogy aztán később elmémbe férkőzve, újra elvehessenek tőlem mindent.
Bárcsak meghalnék végre.

Másnap hajnalban keltem fel. Izzadtság gyöngyöződött homlokomon, pulzusom szapora volt és nem kaptam levegőt. Ez a rémálom már napok óta kísértett, de még sosem váltott ki belőlem ilyen heves reakciót.
Remegő kezeimmel nyomtam meg az ágyam mellett található kis gombot, aminek segíségével tudattam a nővérrel, hogy nem volt minden teljesen rendben. Jó, talán ez egy egészen gyenge megfogalmazás volt, ugyanis valósággal fuldokoltam. Próbáltam nyelni a levegőt, de a tüdőm valahogy nem volt hajlandó működni. Szemeim lassan lecsukódtak, szédültem és teljesen elgyengültem.
Rohanás, halk tompa hangok.
- Shh, semmi baj. Tarts ki még egy kicsit! - Suttogást hallottam a fülem mellől és éreztem az arcomhoz érni az oxigénmaszkot.
Mikor ismét kinyitottam a szemem, bíztató mosolyú nő nézett vissza rám.
- Jól vagy? - kérdezte, mire csak egy bólintás volt a válaszom.
- Ne haragudj, hogy... hogy mindig csak bajt okozok - suttogtam elhaló hangon, amit a maszktól valószínűleg nem is nagyon lehetett érteni. - Szerintem hamarosan itt a vége nekem.
- Nem okozol bajt, ez nem a te hibád - dorgált meg lágy hangon SeMin, akivel ittlétem óta minden nap beszélgettem.
- Szeretnék beszélni Kai-jal - motyogtam. Az ápoló nesztelenül felállt a székről és a telefonomért nyúlt, hamarosan pedig hallhattam a monoton búgást a fülem mellett.
- Baek? Baj van? - Jongin aggódó hangja darabokra szaggatta a szívem, mint eddig is minden alkalommal.
- Kai. Kérlek, indulj el haza! Azt hiszem...azt hiszem, hamarosan vége van. - Hangom erőtlen volt, és bár nem akartam megijeszteni Kait, nem tudtam rendesen beszélni.
- Baek, mi a baj? Mi történt?
- Csak.. csak gyere haza, oké? - Nem tudtam volna elmagyarázni neki, mi volt a baj, ezért csak ez az egy kérésem volt hozzá.
- Istenem, annyira sajnálom, hogy nem vagyok ott veled, de most is egy fontos tárgyalásról kellett kijönnöm. Úgy néz ki, kiadják az egyik mangámat itt, Kanadában is és azt egyeztettük. Ne haragudj, de legközelebb csak legalább két nap múlva érek oda. - Sajnálkozó mondatai után könnyeim hangtalanul folytak le arcomon, de nem akartam, hogy hallja, mennyire el voltam keseredve.
- Rendben. Ne haragudj, hogy zavarlak a hülyeségeimmel - ráztam meg a fejem. Igazán nem várhattam el Kaitól, hogy mindig velem foglalkozzon. Neki ez egy nagy lehetőség volt és nem engedtem, hogy egy kicsit is ki tudja élvezni.
- Baek, kérlek ne forgasd ki a szavaimat! Soha nem zavarsz és te is tudod, hogy legszívesebben ott ülnék melletted, de ha valamibe belekezdtem, igazán be szeretném fejezni. És egyáltalán nem hülyeség, hogy felhívsz, ha valami baj van - darálta le az egészet egy levegőre. - Nagyon szeretlek oké? Még beszélünk, de most mennem kell. Ne haragudj és várj meg, oké? - fejezte be.
- Én is nagyon szeretlek - suttogtam elhaló hangon és vártam valami reakciót, de csak a monoton sípolás válaszolt. Szemeim ismét megteltek könnyekkel, később pedig halk, erőtlen zokogás lett úrrá testemen. SeMin a karomat simogatta és halk szavakat suttogott, hogy megnyugtasson, ami nem volt valami sikeres, de nagyon értékeltem igyekezetét.
- Aludj még, Baek! Nagyon gyorsan el fog menni ez a pár nap és hamarosan újra láthatod Jongint - mosolygott rám bíztatóan, amire csak egy apró bólintás volt a válaszom. - Megleszel? A maszkot hagyom, nehogy valami baj történjen, oké? Aludj jól! - állt fel és kilépett az ajtón.

***
A reggeli nap fénye átszivárgott a vékony függönyön és lágyan simogatta bőrömet. Szemeim kinyitottam, mire egy vékony alak rajzolódott ki előttem.
- Jó reggelt! Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarok, de egyszerűen nem bírtam betelni a tegnap szerzett információkkal és a gyönyörű hangoddal, szóval itt vagyok újra. Hogy vagy? Volt valami baj, hogy lélegeztetőgépen vagy? - Teljesen ledöbbentem, hogy szinte még fel sem ébredtem teljesen, de már egy ilyen hiperaktív személlyel találtam szemben magam. Megköszörültem a torkom és halkan megszólaltam. Hangom szinte elveszett a szoba csendjében.
- Szia! Örülök, hogy eljöttél, de nem számítottam rád ilyen korán. Bocsi, hogy megvárattalak, de elég hosszú éjszakám volt. Hogy történt-e valami? Csak a szokásos... Tudod, majdnem meghaltam meg ilyesmi. De még élek - hunyorogtam. Szavaim hatására Minseonak kikerekedtek a szemei, amikkel később a kezét kezdte pásztázni.
- Nem akartam tolakodó lenni, ne haragudj.
- Ugyan, ne érezd magad rosszul! Nem tudhattad - erőltettem magamra egy halvány mosolyt.- Szóval, miről beszélgetünk ma?
- Igazából nem gondoltam semmi konkrétra, csak mondd, ami eszedbe jut.

1. rész

* 5 nappal Baekhyun halála előtt *
Baekhyun szemszöge

Unatkoztam. Bár a nővérek kedvesek voltak és lesték minden kívánságomat, valahogy mindig üres voltam belül. Gondolom, most mindenkit az a kérdés foglalkoztat, hogy miért. Nos, Kai, a lelkitársam, a barátom, a szerelmem, Kanadába utazott a munkája miatt, ezért nem látogatott meg már 3 hete, ami lehet, hogy kevés időnek tűnik, de nekem igenis sok volt... Sok volt, mert éreztem, hogy hamarosan elér a vég és szerettem volna, ha ő is velem marad. De nem maradt. Elment Kanadába, ahol az egyik mangájával foglalatoskodott... Elég hosszan.
Viszont az a tudat nyugtatott, hogy négy nap múlva újra láthatom. Remélem, ki fogom bírni addig.
Pár óra monoton nézelődés után egy nővér és egy fiatal lány léptek be a kórterem ajtaján. Gondoltam, a mellettem fekvő idős bácsihoz jöttek, de mikor megálltak az ágyamnál, egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
- Baekhyun, ő itt Kim Minseo, író. Magatokra hagylak titeket - mosolygott kedvesen a fehér ruhás nő és ki is lépett az ajtón.
- Szia! - hajolt meg a lány. - Igen, Minseo vagyok és író. Leülhetek? - mutatott az ágyam mellett álló székre, mire bólintottam.
- Byun Baekhyun. Miben segíthetek? - kérdeztem udvariasan.
- Egy új könyv kivitelezésén dolgozom éppen és ehhez kérném a segítségedet. Szeretném, ha elmesélnéd, hogy élted át az egész betegségedet, ki segített, ki hagyott el és azt is, hogy milyen most. Hogy érzed magad? Szóval mindent tudni szeretnék, amit csak lehet és amit el akarsz mondani - kezdte el nagy hévvel, ami megmosolyogtatott. Már akkor szimpatikusnak találtam, pedig csak két perce beszéltem vele és persze rettentően magányos is voltam. Ennél jobb lehetőség nem igen adódhatott volna arra, hogy végre ismét emberekkel beszélhessek. Szóval miért ne?
- Természetesen segítek - bólintottam rá, Minseo pedig elmosolyodott. Remélem, jól döntöttem, bár mi bajom lehetne ebből? Segítek egy feltörekvő írónak, így nem is haszontalanul halok meg. Gondolatmenetem végére érve, belekezdtem történetem legelejébe.

- Nos? Mit mondott a doki? - kérdezte Jongin, első vizsgálatom után.
- Semmit. Fogalma sincs, mitől vannak a kiütéseim. Vett vért és elküldött bőrgyógyászhoz. Azt mondta, talán klórallergia - vontam meg a vállam. Kicsit aggasztott ugyan, hogy nem mondtak semmi konkrétat, de nem akartam ezen rágódni.
- Remek - forgatta meg a szemét Jongin.
- Ugyan. Semmi bajom. Megmondtam, nem? - mosolyodtam el és egy puszit nyomtam a szájára. Kaptunk pár furcsálló és elutasító tekintetet, de nem zavart. Igazán megszoktuk már addigra.
Aznap este nem aludtunk valami sokat. Kiélveztük a hétvégét és a két nap szabadságot, nameg egymás adottságait.
Kár, hogy a napok úgy repültek el, mintha ott sem lettek volna. Így visszagondolva igazán kár. Vizsgálatok egész sora követte az elsőt, ami kimutatta, hogy rosszindulatú tüdőrákom volt. Kórházba kerültem, ahol csináltak CT-t. Nem viccelek, ha azt mondom, az egész testem világított. Áttéteket találtak a májamban és a vesémben. Nem adtak sok időt. Milyen érdekes, ugye? Kábé 3 hónapot kaptam, de nyilván kipróbáltak mindent. Elég erős khemot kaptam, ami miatt fogytam és a hajam is kihullott, de Jongin, vagy ahogy akkoriban hívtam, Kai, soha sem ment el mellőlem a munkáját kivéve. Ott volt velem, fogta a fejem, ha hánytam és néha meg is fürdetett, ha gyenge voltam. Leste minden kívánságomat, amit, ha örökké élnék se tudnék meghálálni neki.

A lány rettenetesen kedves és megértő volt. A néha el-elcsukló hangom hallatán mindig megsimította a karom és mondta, hogy mára abbahagyhatjuk, de nem akartam. El akartam mondani neki mindent, annak ellenére, hogy fáradt voltam.
- Fejezzük be mára, rendben? Holnap ismét jövök, ugyanekkor, ha neked jó. - Arcán megjelent egy halvány félmosoly és lassan felállt a székről.
- Teljesen jó. Itt vagyok egész nap - kuncogtam egy kicsit, amiből csak erőtlen köhögés lett.- Várlak. Szia! - intettem neki, amit csak egy halk sziával reagált le, majd kiment a szobából.
Ez volt az első beszélgetésünk és nagyon reméltem, hogy rengeteg követheti ezt... Lehet, jobb is, ha nem tudtam, mennyire kevés...