3. rész

*4 nappal Baekhyun halála előtt*

Lihegve dőltem le Jongin mellé az ágyra, majd magunkra húztam a puha takarót. Homlokomról folyt az izzadtság, de teljesen meg voltam elégedve a helyzettel.
- Ugye tudod, hogy ezt nem nagyon kéne erőltetni mostanság? - kérdezte Kai aggódó tekintetét enyémbe fúrva. Jó, igaz, hogy azokban az időkben tényleg elég gyenge szoktam lenni az ilyesfajta megerőltetések után, de szerettem volna addig kiélvezni az életet, ameddig lehetett.
- Ugye tudod, hogy nem érdekel, mennyire fáradok el ez után? Komolyan, leszarom, inkább örülj, hogy képes vagyok még mozogni és örömet okozni magunknak! - húztam fel orromat. Néha nagyon úgy éreztem, hogy ő nem is igazán akart velem összebújni, ami kicsit bántott és akkor ki is jött belőlem.
- Hé, hé, nyugi, semmi ilyesmit nem mondtam. Csak aggódom és idegesít, hogy nem veszed észre, hanem folyton besértődsz. Komolyan, Baek, annyira nehéz egy kicsit is belegondolni a helyzetembe? - rázta meg a fejét, mint aki nem hitte el, hogy ilyen hülye lehetek.
S lőn, így lett az idilli, intim hangulatból háborús övezet. Ez volt talán az első nagyobb veszekedésünk a betegségem kezdete óta. Talán a stressz tette velünk, de lehet, hogy már régóta ott lappangott bennünk az a bizonyos érzés, a bizalmatlanság. Akkor pedig ellepte az agyunk és nem szabadultunk tőle, csak mikor hozzávágtuk egymáshoz, hogy mennyire nem is szeret minket a másik.
De végülis az élet akkor szép, ha zajlik nem? Aznap este volt egy csúnya rosszullétem. Veszekedésünk után elmentem lezuhanyozni, ahol fogalmam sincs, hogyan, és miért, de elvesztettem eszméletem és kishíján megfulladtam a rám ömlő vízben. Persze Jongin, akármennyit is kiabáltunk egymással előtte, bejött - hiszen addig mindig együtt fürödtünk - és meglátott engem alig élve. Nem tudok és nem is igazán akarok belegondolni, hogy mi játszódhatott le akkor a fejében. Szerelmed meztelen, ájult, kiszolgáltatott teste ott fekszik a zuhanytálcán, miközben folyik rá a víz. Azért ez elég durva lehetett.
Az után persze soha nem mehettem egyedül zuhanyozni vagy fürödni. Bármit is vágtunk egymás fejéhez előtte, mindig bejött velem és segített, amire - lássuk be - azért néha elég nagy szükségem volt.

- Ez annyira megható és leszámítva azt a tényt, hogy örültem volna, ha az izzadásos sztori előtti dolgokba jobban is belemész, tökéletesen kielégítetted az összes kíváncsiságomat. - Nem mondanám, hogy a lány össze-vissza dadogott, mert igenis tudta, mi hagyta el a száját, azért egy perccel a szavak kimondása után erősen elgondolkozott rajta, hogy ezt biztos ki kellett-e volna mondani.
- Ne haragudj, de a szexuális életemet nem igazán szeretném viszontlátni egy könyvben. Habár azt a könyvet én már valószínűleg nem fogom olvasni, de képzeld csak el Kai fejét, amikor olvassa - mosolyodtam el, de egyben lehangolttá is tett, mikor eszembe jutott. Fogalmam sem volt, hány óra lehetett Koreában, arról pedig végképp nem, hogy mennyi Kanadában. Szívesen felhívtam volna, de féltem, hogy felébreszteném vagy zavarnám... Megint.
- Naaa, mi a baj? Úgy elkenődtél, történt valami? - rátapintott a lényegre. Ennek a lánynak nem írónak, hanem pszichológusnak kellett volna mennie. Egy szót sem szóltam, csupán egy bús sóhajt engedtem ki ajkaim közül, de ő máris rájött, hogy nem volt minden teljesen oké.
- Félek, nem fogom többé látni Kait. Annyira érzem, hogy nekem hamarosan itt a vég és ő nem képes mással törődni csak a rohadt munkával, meg tárgyalásokkal. Értem én, hogy fontos neki a manga, de komolyan fontosabb, mint én? - Végül - ha nem is az összeset, de - belső fájdalmaim nagy részét kiadtam magamból és rázúdítottam őket Minseora. Elég szánalmasnak éreztem magam, hogy alig pár napja ismertem, mégis lelki szemetesnek használtam... Bár nem nagyon mutatott semmi ellenállást ez ellen.
- Oh, hát ez a baj? Tudod mit? Legalább van miért élned, küzdened. Küzdj azért, hogy még utoljára láthasd Kait és egy utolsó csókot lophass tőle, biztosítva ezzel a feltétel nélküli szeretetedre. Tudom, hogy nagyon nehéz... Nem, igazából fogalmam sincs róla, mennyire nehéz ez neked, de valami halvány sejtésem azért van. A lényeg az, hogy ne add fel és főképp, ne hibáztasd őt! A halálod után, bármilyen fájó is, neki folytatódik az élete és ebben a pénz irányította világban persze, hogy a munka az első neki. Hidd el, attól még ugyanúgy szeret téged, sőt! Meg merném kockáztatni, hogy kétszer annyira szeret téged, mint amennyire te egész életedben összesen szeretted. Nagyon nehéz ez neki és egy kicsit el kell vonatkoztatnod attól, mennyire is félsz, hogy átláthasd az ő gondolatait is. Neki ezerszer nehezebb, hiszen neki gondolnia kell a jövőre is - fejezte be mondandóját a lány. Az igazság elég erőteljesen vágott pofán, amit a szervezetem halkan lehulló könnyekkel jelzett és ennyi volt. Tudtam, ó Istenem, annyira tudtam, hogy Jonginnak ezerszer nehezebb volt, mégis csak magammal törődtem, önzőn, mintha nekem lett volna jövőm. Pedig nem volt. Mit kellett volna eldöntenem a jövőmre nézve? Milyen színű legyen a koporsóm vagy melyik öltönyömben temessenek el? Ah, annyira szánalmasnak éreztem magam, hiszen a lány szavai által gondoltam csak bele abba, hogy nekem mennyire rohadtul jó is volt.
- O-oda tudod adni a telefonomat? - kértem és remegő kezemet nyújtottam felé, hogy el tudjam venni a készüléket.
- Uhh, ne haragudj, hogy ilyen durva voltam, nem akartam - sajnálkozott Minseo, bár nem igazán jöttek ki rendes szavak a száján.
- Semmi baj, köszönöm, hogy ráébresztettél ezekre a dolgokra. Hülye voltam, hogy magamtól nem jöttem rá - ráztam meg a fejem és letöröltem egy könnycseppet, miközben Jongin nevét kerestem a telefonomban. Miután megtaláltam, vacilálva nyomtam rá és a fülemhez tartottam.
- Baekhyun, baj van? - vette fel végül néhány búgás után. Az utóbbi időben mindig így kezdte beszélgetésünket, ami csak apróbb darabokra tépte szívemet.
- Szia, Kai! Uh, nem, nincs. Ne haragudj, zavarlak? - Nehézkesen kezdtem bele, hiszen a maszk még mindig szám előtt volt, de megelégeltem és levettem azt, így nyakamban lógott.
- Nem, hamarosan visszaérek a szállodába, most van időm. Egész este a tiéd vagyok, ha akarod - mosolygott, hallottam a hangján, hogy mosolygott és ez egy kicsit összeragasztotta megtépázott szívemet.
- Figyelj, nem is tudom, hol kezdjem. Először is ne haragudj, hogy hajnalban zavartalak és meg kellett szakítanod egy tárgyalást miattam, de annyira kétségbe voltam esve... Ajh, mindegy, nem is ez a lényeg. Remélem, minden rendben ment és nem szúrtam el neked semmit - kezdtem bele mondandómba, de a hangom itt-ott megcsuklott a levegőhiány miatt. Ilyenkor mindig szívtam egyet a mellettem lévő palackból.
- Ugyan, te tudod a legjobban, hogy nem haragszom, sőt. Azért haragudtam volna, ha nem hívtál volna fel, ha baj van. Végül minden oké lett, a kiadóval beszéltem, márcsak pár dolgot kell elintézni, de nem egyszerű a dolog, ennek ellenére remélem, nem húzódik el nagyon és amint készen vagyok, rohanok majd hozzád. Csak kérlek szépen, várj meg, oké?
- Ah, hála Isten. Én is nagyon remélem és tudod, igyekszem, de ha egyszer menni kell, akkor menni kell. Mindenesetre a napokban írok egy kis listát a temetéssel meg ilyesmivel kapcsolatban, rendben? Ha mégsem találkoznánk, valahogy eljuttatom neked.
- Hahh, Baek ne is gondolj ilyenekre, majd én intézek mindent. Ne fáraszd magad azzal is, hogy itt intézkedsz a saját temetésed miatt. Bármennyire vagy erős, azért ez a te lelekedet is megviselheti. - Megint csak velem törődött, pedig tudtam, hogy őt sokkal jobban megviselte volna, ha neki kéne csinálni az egészet.
- Mindegy, azért én próbálkozom és, ha úgy érzem, fáradt vagy elkeseredett vagyok, majd abbahagyom. Ez így rendben van? - kérdeztem megerősítésre várva, ami nem jött, csak a halk búgás válaszolt. Elemeltem fülemtől a készüléket és láttam, hogy a vonal megszakadt, biztosan valami leárnyékolt helyre ért.

2. rész

* 4 nappal Baekhyun halála előtt *

A sötétség ellepte elmémet, csak egy halvány fénycsík szelte át a komor homályt. Kiáltani próbáltam, de hangom erőtlen volt, így ismét néma és magányos maradtam. Magam voltam... Vagy mégsem? Nem, egészen biztosan nem lehettem egyedül, hiszen éreztem démonjaim jelenlétét körülöttem. Ennél még a magány is jobb lett volna.
Kiszolgáltatottnak éreztem magam és éreztem, hogy elnyomták az összes pozitív gondolatomat, elvették a maradék életerőt, kiszívták belőlem az életet adó oxigén utolsó cseppjét is. Elnyomtak, megöltek.
Bárcsak megöltek volna, de eszméletlen testembe szépen lassan préselték vissza a levegőt, hogy aztán később elmémbe férkőzve, újra elvehessenek tőlem mindent.
Bárcsak meghalnék végre.

Másnap hajnalban keltem fel. Izzadtság gyöngyöződött homlokomon, pulzusom szapora volt és nem kaptam levegőt. Ez a rémálom már napok óta kísértett, de még sosem váltott ki belőlem ilyen heves reakciót.
Remegő kezeimmel nyomtam meg az ágyam mellett található kis gombot, aminek segíségével tudattam a nővérrel, hogy nem volt minden teljesen rendben. Jó, talán ez egy egészen gyenge megfogalmazás volt, ugyanis valósággal fuldokoltam. Próbáltam nyelni a levegőt, de a tüdőm valahogy nem volt hajlandó működni. Szemeim lassan lecsukódtak, szédültem és teljesen elgyengültem.
Rohanás, halk tompa hangok.
- Shh, semmi baj. Tarts ki még egy kicsit! - Suttogást hallottam a fülem mellől és éreztem az arcomhoz érni az oxigénmaszkot.
Mikor ismét kinyitottam a szemem, bíztató mosolyú nő nézett vissza rám.
- Jól vagy? - kérdezte, mire csak egy bólintás volt a válaszom.
- Ne haragudj, hogy... hogy mindig csak bajt okozok - suttogtam elhaló hangon, amit a maszktól valószínűleg nem is nagyon lehetett érteni. - Szerintem hamarosan itt a vége nekem.
- Nem okozol bajt, ez nem a te hibád - dorgált meg lágy hangon SeMin, akivel ittlétem óta minden nap beszélgettem.
- Szeretnék beszélni Kai-jal - motyogtam. Az ápoló nesztelenül felállt a székről és a telefonomért nyúlt, hamarosan pedig hallhattam a monoton búgást a fülem mellett.
- Baek? Baj van? - Jongin aggódó hangja darabokra szaggatta a szívem, mint eddig is minden alkalommal.
- Kai. Kérlek, indulj el haza! Azt hiszem...azt hiszem, hamarosan vége van. - Hangom erőtlen volt, és bár nem akartam megijeszteni Kait, nem tudtam rendesen beszélni.
- Baek, mi a baj? Mi történt?
- Csak.. csak gyere haza, oké? - Nem tudtam volna elmagyarázni neki, mi volt a baj, ezért csak ez az egy kérésem volt hozzá.
- Istenem, annyira sajnálom, hogy nem vagyok ott veled, de most is egy fontos tárgyalásról kellett kijönnöm. Úgy néz ki, kiadják az egyik mangámat itt, Kanadában is és azt egyeztettük. Ne haragudj, de legközelebb csak legalább két nap múlva érek oda. - Sajnálkozó mondatai után könnyeim hangtalanul folytak le arcomon, de nem akartam, hogy hallja, mennyire el voltam keseredve.
- Rendben. Ne haragudj, hogy zavarlak a hülyeségeimmel - ráztam meg a fejem. Igazán nem várhattam el Kaitól, hogy mindig velem foglalkozzon. Neki ez egy nagy lehetőség volt és nem engedtem, hogy egy kicsit is ki tudja élvezni.
- Baek, kérlek ne forgasd ki a szavaimat! Soha nem zavarsz és te is tudod, hogy legszívesebben ott ülnék melletted, de ha valamibe belekezdtem, igazán be szeretném fejezni. És egyáltalán nem hülyeség, hogy felhívsz, ha valami baj van - darálta le az egészet egy levegőre. - Nagyon szeretlek oké? Még beszélünk, de most mennem kell. Ne haragudj és várj meg, oké? - fejezte be.
- Én is nagyon szeretlek - suttogtam elhaló hangon és vártam valami reakciót, de csak a monoton sípolás válaszolt. Szemeim ismét megteltek könnyekkel, később pedig halk, erőtlen zokogás lett úrrá testemen. SeMin a karomat simogatta és halk szavakat suttogott, hogy megnyugtasson, ami nem volt valami sikeres, de nagyon értékeltem igyekezetét.
- Aludj még, Baek! Nagyon gyorsan el fog menni ez a pár nap és hamarosan újra láthatod Jongint - mosolygott rám bíztatóan, amire csak egy apró bólintás volt a válaszom. - Megleszel? A maszkot hagyom, nehogy valami baj történjen, oké? Aludj jól! - állt fel és kilépett az ajtón.

***
A reggeli nap fénye átszivárgott a vékony függönyön és lágyan simogatta bőrömet. Szemeim kinyitottam, mire egy vékony alak rajzolódott ki előttem.
- Jó reggelt! Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarok, de egyszerűen nem bírtam betelni a tegnap szerzett információkkal és a gyönyörű hangoddal, szóval itt vagyok újra. Hogy vagy? Volt valami baj, hogy lélegeztetőgépen vagy? - Teljesen ledöbbentem, hogy szinte még fel sem ébredtem teljesen, de már egy ilyen hiperaktív személlyel találtam szemben magam. Megköszörültem a torkom és halkan megszólaltam. Hangom szinte elveszett a szoba csendjében.
- Szia! Örülök, hogy eljöttél, de nem számítottam rád ilyen korán. Bocsi, hogy megvárattalak, de elég hosszú éjszakám volt. Hogy történt-e valami? Csak a szokásos... Tudod, majdnem meghaltam meg ilyesmi. De még élek - hunyorogtam. Szavaim hatására Minseonak kikerekedtek a szemei, amikkel később a kezét kezdte pásztázni.
- Nem akartam tolakodó lenni, ne haragudj.
- Ugyan, ne érezd magad rosszul! Nem tudhattad - erőltettem magamra egy halvány mosolyt.- Szóval, miről beszélgetünk ma?
- Igazából nem gondoltam semmi konkrétra, csak mondd, ami eszedbe jut.

1. rész

* 5 nappal Baekhyun halála előtt *
Baekhyun szemszöge

Unatkoztam. Bár a nővérek kedvesek voltak és lesték minden kívánságomat, valahogy mindig üres voltam belül. Gondolom, most mindenkit az a kérdés foglalkoztat, hogy miért. Nos, Kai, a lelkitársam, a barátom, a szerelmem, Kanadába utazott a munkája miatt, ezért nem látogatott meg már 3 hete, ami lehet, hogy kevés időnek tűnik, de nekem igenis sok volt... Sok volt, mert éreztem, hogy hamarosan elér a vég és szerettem volna, ha ő is velem marad. De nem maradt. Elment Kanadába, ahol az egyik mangájával foglalatoskodott... Elég hosszan.
Viszont az a tudat nyugtatott, hogy négy nap múlva újra láthatom. Remélem, ki fogom bírni addig.
Pár óra monoton nézelődés után egy nővér és egy fiatal lány léptek be a kórterem ajtaján. Gondoltam, a mellettem fekvő idős bácsihoz jöttek, de mikor megálltak az ágyamnál, egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
- Baekhyun, ő itt Kim Minseo, író. Magatokra hagylak titeket - mosolygott kedvesen a fehér ruhás nő és ki is lépett az ajtón.
- Szia! - hajolt meg a lány. - Igen, Minseo vagyok és író. Leülhetek? - mutatott az ágyam mellett álló székre, mire bólintottam.
- Byun Baekhyun. Miben segíthetek? - kérdeztem udvariasan.
- Egy új könyv kivitelezésén dolgozom éppen és ehhez kérném a segítségedet. Szeretném, ha elmesélnéd, hogy élted át az egész betegségedet, ki segített, ki hagyott el és azt is, hogy milyen most. Hogy érzed magad? Szóval mindent tudni szeretnék, amit csak lehet és amit el akarsz mondani - kezdte el nagy hévvel, ami megmosolyogtatott. Már akkor szimpatikusnak találtam, pedig csak két perce beszéltem vele és persze rettentően magányos is voltam. Ennél jobb lehetőség nem igen adódhatott volna arra, hogy végre ismét emberekkel beszélhessek. Szóval miért ne?
- Természetesen segítek - bólintottam rá, Minseo pedig elmosolyodott. Remélem, jól döntöttem, bár mi bajom lehetne ebből? Segítek egy feltörekvő írónak, így nem is haszontalanul halok meg. Gondolatmenetem végére érve, belekezdtem történetem legelejébe.

- Nos? Mit mondott a doki? - kérdezte Jongin, első vizsgálatom után.
- Semmit. Fogalma sincs, mitől vannak a kiütéseim. Vett vért és elküldött bőrgyógyászhoz. Azt mondta, talán klórallergia - vontam meg a vállam. Kicsit aggasztott ugyan, hogy nem mondtak semmi konkrétat, de nem akartam ezen rágódni.
- Remek - forgatta meg a szemét Jongin.
- Ugyan. Semmi bajom. Megmondtam, nem? - mosolyodtam el és egy puszit nyomtam a szájára. Kaptunk pár furcsálló és elutasító tekintetet, de nem zavart. Igazán megszoktuk már addigra.
Aznap este nem aludtunk valami sokat. Kiélveztük a hétvégét és a két nap szabadságot, nameg egymás adottságait.
Kár, hogy a napok úgy repültek el, mintha ott sem lettek volna. Így visszagondolva igazán kár. Vizsgálatok egész sora követte az elsőt, ami kimutatta, hogy rosszindulatú tüdőrákom volt. Kórházba kerültem, ahol csináltak CT-t. Nem viccelek, ha azt mondom, az egész testem világított. Áttéteket találtak a májamban és a vesémben. Nem adtak sok időt. Milyen érdekes, ugye? Kábé 3 hónapot kaptam, de nyilván kipróbáltak mindent. Elég erős khemot kaptam, ami miatt fogytam és a hajam is kihullott, de Jongin, vagy ahogy akkoriban hívtam, Kai, soha sem ment el mellőlem a munkáját kivéve. Ott volt velem, fogta a fejem, ha hánytam és néha meg is fürdetett, ha gyenge voltam. Leste minden kívánságomat, amit, ha örökké élnék se tudnék meghálálni neki.

A lány rettenetesen kedves és megértő volt. A néha el-elcsukló hangom hallatán mindig megsimította a karom és mondta, hogy mára abbahagyhatjuk, de nem akartam. El akartam mondani neki mindent, annak ellenére, hogy fáradt voltam.
- Fejezzük be mára, rendben? Holnap ismét jövök, ugyanekkor, ha neked jó. - Arcán megjelent egy halvány félmosoly és lassan felállt a székről.
- Teljesen jó. Itt vagyok egész nap - kuncogtam egy kicsit, amiből csak erőtlen köhögés lett.- Várlak. Szia! - intettem neki, amit csak egy halk sziával reagált le, majd kiment a szobából.
Ez volt az első beszélgetésünk és nagyon reméltem, hogy rengeteg követheti ezt... Lehet, jobb is, ha nem tudtam, mennyire kevés...

Prológus

Nehezen vettem a levegőt, szemeim lassan lecsukódtak, de az utolsó mondatokat még el kellett mondanom a mellettem ülő fiatal lánynak.
- Tudod, Kai több volt nekem, mint első szerelem. Ő volt a bátyám, az apám, a barátom és a védelmezőm is egyben. Kár, hogy ezt nem tudta meg soha. - Hangom a végére elhalt, a levegő nem járt többé a tüdőmbe. Nem pánikoltam, elfogadtam, hogy nekem itt volt a vége. A sors ennyit szánt nekem.
Utolsó pillanataimban hangos lépteket és elfojtott kiáltást hallottam.
- Baekhyun! - A hang ismerős volt, talán túlságosan is. Kai végre meglátogatott.

* 2 évvel korábban *

- Azért ez már egy kicsit sok, Baek! Nem ez az elő eset, hogy nem kapsz rendesen levegőt, ráadásul valami kiütések vannak a lábadon. Igazán elmehetnél egy orvoshoz - szólt Jongin a mai nap már harmadszor. Sajnos mostanában nem volt kiváló az egészségi állapotom, de egy sportolónak soha sem volt könnyű. Viszont orvoshoz nem akartam menni. Nem volt nekem semmi bajom a kimerültségen kívül.
Az utóbbi időben rengeteg versenyünk volt, ezért minden nap, reggel tíztől, este hatig volt edzés, ami bármennyire is voltunk kemény sportolók, azért megviselte a szervezetünket. S, hogy miért beszélek többesszámban? A csapat nagyjából fele indult a versenyeken, ezért minden nap mindenki bejárt, hogy biztosan a legjobb formáját hozhassa majd.
- Nem, Jongin, nincs semmi bajom, csak elég kimerült vagyok mostanában - sóhajtottam és párom szemébe néztem.
- Ez is nagyon zavar! Szinte nem is vagy itthon, folyton csak az uszodában látlak, ha el tudlak kísérni, és mikor hazaérsz, olyan hulla vagy, hogy egy csókot nem vagy képes adni, mert már dőlsz is be az ágyba és alszol. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? Jó, értem én, hogy fontos neked ez a verseny, de milyen áron? - Karjaival kinyúlt értem és magához akart húzni, de ezúttal kibújtam öleléséből. Ez már nem az első alkalom volt, hogy úgy éreztem, Jongin nem támogatott engem. Igaz, szinte minden nap lejárt velem az uszodába, ha nem jött közbe neki a munka, de ott is csak aggódó, néha viszont megrovó pillantásokat kaptam.
- Minden nap ezt hallgatom. Nem tudnál, csak egyszer egy kicsit elnéző lenni? - emeltem fel kétségbeesetten a hangomat. Nem akartam veszekedni, de hagyni se akartam magam.
- Elnézőbb lennék, ha elmennél egy orvoshoz és én is hallanám, hogy nincs semmi bajod. - vágta rá azonnal, mire megforgattam a szemem.
- Ha ez ennyire fontos neked. - adtam meg magam, mire Jonginnak felcsillant a szeme és mostmár tényleg magához húzott egy ölelésbe.

2014. május 13. Ez volt az a nap, amikor a tortúra elkezdődött.