11. rész

*1 nappal Baekhyun halála előtt*
Aznap rengeteget beszélgettünk és még a folyosóra is kimehettem sétálni, persze csak az infúziós állványommal karöltve. Másik kezemet Jongin fogta, ami melegséggel töltötte el szívem, hiszen annyit vártam erre a pillanatra, és akkor végre tényleg ott volt velem. Amin pedig a legjobban meglepődtem, hogy senki sem nézett ránk ferde szemmel, inkább boldog mosolyokat kaptunk és viszonoztuk is azokat.
- Nem akarsz kicsit ledőlni? Nagyon fáradtnak tűnsz - aggódtam Kai miatt, hiszen mindig játékos tűztől égő szemei alatt akkor sötét karikák húzódtak és kezei remegése alapján könnyen rájöhettem, hogy kicsit gyenge is volt. Fájt így látni, mert valahol tudtam, hogy miattam volt ennyire nyúzott, miattam virrasztott át éjszakákat és ezért volt arca kissé beesett és alakja ilyen görnyedt. Azelőtt mindig pörgött, alig lehetett leállítani egy fél pohár kávé után, de tekintve, hogy aznap már hármat is megivott és még mindig olyan fáradt volt, kezdtem érezni, hogy ez a betegség nem csak engem szívott le teljesen, hanem őt is.
- Majd este hazamegyek és alszom, ne aggódj - mosolygott rám bíztatóan. Mikor szavai jelentése elérte agyamat, megtorpantam, mert nem voltam benne biztos, hogy megérem a holnapot. - Baj van?
- Nem, csak kérlek, inkább aludj most. Maradj velem este - néztem rá könyörgően, mire értetlenül összevonta szemöldökét, de láttam rajta, hogy túl fáradt volt ahhoz, hogy összerakja a képet. Bár ez így is volt rendben. Nem akartam, hogy az utolsó együtt töltött napunk szomorkodással és sírással teljen. Csak boldog akartam lenni még egy kicsit.
Lassan visszafordultunk és kellemes tempóban visszalépkedtünk a szobámba. Befeküdtem az ágyba és szorítottam helyet Jonginnak is, hogy még épp kényelmesen elférjen. Fejét vállamra hajtotta, de mielőtt álomba merült volna, egy gyenge csókot nyomott ajkaimra.
- Csak kelts fel, ha valami baj van, rendben? - Válaszom egy lassú bólintás volt és egy puszi a homlokára. Nem sokkal később egyenletes szuszogása tudatta velem, hogy végre nyugodtan aludt. Volt egy olyan érzésem, hogy míg Kanadában tartózkodott, ez nem sűrűn történt meg vele, ezért nem is nagyon mozgolódtam, nehogy felkeltsem.
Mivel unalmamban nem tudtam mit csinálni, elővettem a füzetem és nekiláttam az írásnak. Ezúttal nem Minseo volt a címzett, hanem a mellettem fekvő Jongin. Ez amolyan búcsúlevélnek készült, de nem akartam túl érzelgős lenni, hiszen tudtam, mennyire gyenge is volt lelkileg és minden apró dolgon sírva fakadt volna. Ennek ellenére nem tudtam nem belesűríteni az érzéseimet, mert én meg ilyen voltam. Főleg az utóbbi időben. Leírtam neki mindent, amit éreztem az életemmel kapcsolatban, vagy éppen iránta és többek között azt is kértem tőle, hogy ne búsuljon túlságosan, még akkor se, ha ez nagy kérés volt. Igazából nagyon nehezen fogalmaztam meg a több oldalasra sikeredett levelet és valószínűleg elég kusza is lett, de legalább nem hazudtoltam meg magam. Az agyam már nem fogott olyan jól, mint régen.
Miután végeztem, én is próbáltam pihenni egy keveset, de Minseo meghiúsította ezt a tervemet, mikor vehemensen berontott az ajtón. Már éppen elkezdte volna a szokásos dumáját, de még azelőtt csendre intettem, hogy egy hang is kiszaladt volna a száján. Csak megértően bólogatott és lassan kilépett az ajtón. Nem akartam elzavarni, de azt sem, hogy felébressze Jongint a folyamatos beszédével. Így meg legalább én is le tudtam kicsit dőlni és nem leszek teljesen fáradt egész nap. Álom ugyan nem jött a szememre, de gondolataim nem hagyták, hogy egy pillanatig is unatkozzak.
Sok ember kérdezte, hogy hogyan bírtam normális maradni abban a tudatban, hogy hamarosan meg fogok halni. Nos, a válasz egyszerű. Ha az ember beletörődik és elfogadja, hogy minden okkal történik, akkor egy idő után könnyebben fel tudja dolgozni azt is, hogy neki már nincs sok ideje hátra. Erre rásegített az is, hogy én szentül meg voltam győződve arról, hogy ez után az élet után én egy másik testben születek meg újra, ami bár sovány vígasz, mégse bolondultam meg, ahogy sok ember tette volna. Persze nem voltam vallásos, egyszerűen csak hittem az újjászületésben.
Aztán azt is kérdezték, hogy miért nem vetettem véget az életemnek még szenvedéseim kezdete előtt. Senki sem gondolta volna, de a válasz pofonegyszerű volt. Élni akartam, mégpedig addig, ameddig lehet. Miért öltem volna meg idő előtt magam, ha még kiélvezhettem a maradék keveset, ami adatott nekem. Ha akkor feladtam volna, nem feküdhettem volna ott Jonginnal a karjaimban, a halálos ágyamon, az utolsó gyönyörű napomon. Még a madarak is csicseregtek, mintha minden azt akarta volna, hogy élvezzem ki földi létem utolsó óráit. Én meg nem tehettem mást, élveztem.
Tekintetem egy idő után Jonginra vándorolt, akinek arcát csak egy halvány mosoly ékesítette. Még álmában is elképesztően gyönyörű volt. Ő egyébként soha sem volt kifejezetten csúnya gyerek. Talán középiskolában volt egy-két olyan időszaka, mikor valami hihetetlenül ronda hajstílusa volt, de ennek ellenére imádtam. Elsősorban nem a külsője fogott meg, inkább a tehetsége és az a szerénység, amit bennem egyáltalán nem lehetett felfedezni. Talán igaz az a mondás, hogy az ellentétek vonzák egymást.
Ő művészlélek volt, én sportember, ő a világ összes pénzéért sem kiáltotta volna ki mindenkinek, hogy mennyire tehetséges, míg én minden létező módon az emberek tudtára adtam, hogy engem kell szeretni, mert híres vagyok és profi. Ebben, hála Jonginnak, tudtam kicsit változni és egész visszafogott lettem, mikor már jártunk. Egyébként rengeteg dolgon mentünk keresztül együtt. Mondhatnám, hogy napközben a pokol legmélyebb bugyraiban jártunk, de mikor este végre nem zavart senki, megízleltük az oly' nehezen elérhető boldogság ízét. Beszélnünk sem kellett, hagytuk, hogy a cselekedeteink és a hosszas, sokat mondó csend eláruljon mindent, amit éreztünk.
Gondolataimból párom mocorgása szakított ki. Először csak forgolódott, aztán szemeit kinyitva rám pillantott egy gyengéd mosollyal ajkain.
- Úgy örülök, hogy itt vagy - bújt arcával vállamba, amit eszméletlen aranyosnak találtam. Nem akartam rá gondolni, de mégis könnyek gyűltek a szemembe, mikor eszembe jutott, hogy hamarosan már nem tudom úgy ölelni, ahogy akkor tettem.
- Jobban vagy? - kérdeztem, elhessegetve a halál gondolatát fejemből. A válasz csak sűrű bólogatás volt, ezer wattos mosollyal párosítva.
- Minden rendben - ölelt meg, mikor látta, hogy könnyek szöktek a szemeimbe. Én pedig, mint kisgyermek az anyja karjaiba, bújtam hozzá szorosan és a világ minden pénzéért sem engedtem volna el akkor.
Meg akartam neki köszönni mindent, annak ellenére, hogy leírtam a levélbe is a dolgokat. Én a szemébe akartam mondani, hogy köszönöm és nem egy papírról szerettem volna, hogy lássa. A szavak persze pont ilyenkor fagytak belém és nem is tudtak volna kiszabadulni a torkomban keletkezett gombóc miatt. Utólag belegondolva, Jongin talán kétségbe is esett volna, ha akkor csak úgy elkezdek köszönetet mondani mindenért. Számára az felért volna egy búcsúval.
- Minden rendben lesz - nyögtem ki végül a lehető legirreálisabb szavakat, amik akkor a számra jöhettek. Mindketten tudtuk, hogy semmi sem lesz rendben.
Ahogy haladtunk előre az időben és lassan délután lett, úgy kezdtem egyre jobban félni is. Nem akartam, hogy véget érjen ez a nap, de azt is tudtam, hogy ez az egész túl szép volt, hogy igaz legyen. Csak egy átmenet volt a halálba, hogy utoljára kiélvezhessem az élet szépségeit, hogy megmutassák, mit veszthetek, ha olyan korán elmegyek. Pedig én nem akartam mást, csak élni. Ha nem is sokat, még egy-két évet, de a végén elfogadtam, hogy ennyi jutott nekem. És lehet, hogy furcsa, de kicsit örültem is neki valahol.
Teljesen máshogy láttam a világot, észrevettem olyan dolgokat, amiket azelőtt soha és megbecsültem azokat a pillanatokat, amikről addig nem is gondoltam volna, hogy értékesek. Pedig az emberi élet minden perce, minden pillanata értékes, csak meg kell találni benne a szépséget. Hittem, hogy minden okkal történik, ahogy azt is, hogy egy idő után a fájdalom eltűnik és a sokáig üres helyre jön valaki más, aki beltölti azt.
Mellettem halk szipogás hallatszott, amire egyből felkaptam az addig lehorgasztott fejem. Jongin, arcát kezeibe temetve sírt mellettem. Nem tudtam, miért, de szorosan magamhoz húzva biztosítottam róla, hogy ott voltam neki. Még ott voltam.
- Hamarosan meg fogsz halni, ugye? - motyogta tenyerébe, mire egy pillanatra megállt bennem az ütő. Tudtam, hogy okos volt, de nem akartam, hogy olyan gyorsan rájöjjön.
- Ezt mindketten tudtuk, Jongin. Mikor a betegségem elején velem maradtál, letisztáztuk, hogy ez lesz a vége. Sajnálom, de csodák nem léteznek - simítottam kezemet arcára, hogy aztán lefejtsem sajátját onnan. Nem akartam nagyon összetörni a szívét, de ha már így rákérdezett, miért kerteltem volna? Tudnia kellett az igazságot, még akkor is, ha az fájt. Tudnia kellett, hogy szükségem volt rá, mégpedig sokkal jobban, mint bármikor máskor.