5. rész

* 3 nappal Baekhyun halála előtt *

Mikor kinyitottam a szemem, egy fekete kapucnis alakot láttam meg magam előtt. Az alapból is gyér fényben nem tudtam kivenni arcát, így kilétét továbbra is homály fedte számomra. Egyedül voltam vele, egy sötét szobában, ajtó és ablak nélkül. A plafonról lelógó villanykörte szolgáltatott némi világosságot, de ez egyáltalán nem segített helyzetemen. Teljesen be voltam pánikolva. A halál gyilkos szele csapta meg orromat, mikor mélyen a levegőbe szagoltam, lebénítva ezzel agyamat, és meggátolva észszerű gondolkodásomat.
Az alak nem beszélt, valahol, mélyen mégis éreztem, hogy megszólított, csupán nem szavakkal. 'Halál. Magány. Boldogtalanság.' Elmémben ez a három szó körözött, és sehogy sem tudtam elhallgattatni őket. Melléjük csatlakozott még egy hang, ami összetette a szavakat. 'Boldogtalan, magányos halál.' Először csak sejtelmesen suttogtak, majd morajuk egyre erősödött, végül eszméletlen kiabálás és zűrzavar lett úrrá fejemben. Hasogatott, fájt, majd' megszakadt. Nehezen vettem a levegőt, pedig kapkodtam rendesen, végül egyszerre csak csend lett
' Bárcsak meghalnék végre.'

Az utolsó mondat még ébredésem után is visszhangzott fejemben. Észre sem vettem, hogy sírtam, csak mikor könnyeim halkan értek az ágynemű durva anyagára. Újra visszatért, és sehogy sem tudtam szabadulni tőle. Én csak... Egyre inkább láttam a végét ennek a háborúnak, és nem úgy, ahogy mindenki szerette volna.
Azon az éjszakán szakadt az eső és hihetetlen nagy zivatar volt. A villámok hatalmas fénnyel szakították meg a szoba sötétségét egy pillanatra, hogy az ismét visszasüllyedhessen a nyugodt feketeségbe. Gyerekkorom óta rettegtem a viharoktól, valami érthetetlen okból. Ilyenkor mindig átszaladtam anyáékhoz, és befészkeltem magam közéjük, így sokkal könnyebben álomba merülhettem ismét. Mikor már együtt éltünk Jonginnal, általában mindig felkeltettem, ha felriadtam egy - egy hangos dörrenésre, ő pedig készségesen főzött nekem egy teát, és összebújva átbeszélgettük az éjszakát. Angyali hangja mindig elnyomta a vihar dühös moraját. Annyira, annyira hiányzik.
Mivel nem tudtam mit kezdeni magammal, a telefonomért nyúltam, és a fülesemet bedugva hangosítottam fel a zenét, hogy minél kevesebb kinti zaj szűrődhessen át rajta. Még vagy fél órányi forgolódás után végül újra elnyomott az álom, és ezúttal igazán szép álmaim voltak.
Reggel a nap erős sugarai keltettek, na meg a már két napja ismert, önfeledt hang, ami akár ébresztőórának is elmehetett volna élessége miatt. Még ki sem nyitottam a szemem, de már tudtam, hogy Minseo ült az ágyam melletti széken, és bizony elég izgatott volt. Tegnap úgy váltunk el, hogy ma már tényleg folytatom a mesélést, hiszen akkor kissé el voltam temetkezve az önsajnálatban, és Jongin nyugtató hangjában. Pontosan már arra sem emlékeztem, hol fejeztem be, de egészen biztos voltam benne, hogy ő el is tudta volna ismételni az utolsó szavaimat.
Miután felkészítettem magam a lány esetleges kirohanására felébredésem miatt, kinyitottam szemeimet, és pár pislogás után láttam kirajzolódni körvonalát, majd egész alakját.
- Jó reggelt, álomszuszék! Komolyan azt hittem, már sosem kelsz fel - kezdte vidáman, mint ahogy mindig is szokta, aztán mikor belegondolt szavai mélyebb jelentésébe, arca érzéketlenné vált egy pillanatra. Végül sikerült magára erőltetni egy mosolyt, de közel sem volt az igazi.
- Jó reggelt! Ja, hát lesz majd olyan is, de még nem tervezem - bohóckodtam el, hogy oldjam picit a hangulatot, amivel csak egy kis álmosolyt sikerült kicsikarnom belőle. - Mit csinálunk ma? - érdeklődtem, mire hevesen magyarázni kezdett, hogy igazán folytathatnám a dolgokat, mert rettentően kíváncsi volt már rá. Csak beszélt, és beszélt, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy vett közben levegőt, ami bár lehetetlen, mégis vicces volt belegondolni. Végül én kezdtem mesélésbe ismét.
A nap, mikor megtudtuk az eredményt, elég sokkoló volt mindkettőnknek. Még a szüleimet is meghatotta, pedig mondhatni idegennek nyilvánítottak, mikor elárultam nekik, hogy engem nem csak a lányok hoznak lázba, sőt.
Nos, kezdjük is a reggellel. Teljesen átlagos volt, összebújva Kai-jal, mint mindig. Időpontom volt a kórházba fél tizenegyre, az percek pedig úgy rohantak, mintha muszáj lett volna nekik. Még fel sem keltem, de már indulni kellett. Az autóba beülve, kezeim remegtek, pedig akkor még azt sem tudtam, mire számítsak. Eleinte teljesen ismeretlen volt a helyzet még a főorvosnak is, pedig ő aztán biztosan értett hozzá. Ennek ellenére azt mondta, hogy még sosem látott semmilyen betegséget, ami ilyen tüneteket produkált volna egyszerre, ezért elküldött ezerféle kivizsgálásra, hogy semmit se szalasszanak el, ha esetleg valami gond lenne.
Szóval ültünk az autóban, a légkör nem is lehetett volna feszültebb. Tudtuk, hogy a CT mindent megmutatott, így valami csak lesz, lennie kell... És lett is. Percekig tartó parkolóhely-vadászat után végre elindulhattunk eredeti célunk felé. Az ajtón belépve már tudtuk, mi merre volt az épületben, így elindultunk a doktor úr rendelőjéhez. Kopogás. "Igen". Az ajtó kinyitódott. Végül a szűk szobába léptünk, ám Jongint kiküldte, mondván, hogy először velem szerette volna megbeszélni a dolgokat. Párom halk sóhajt hallatott és leült a várók kemény székeinek egyikére. Az ajtó becsukódott, onnantól kezdve csak ketten voltunk. Megmutatta a felvételeket, én pedig nem hittem el, hogy az tényleg én voltam. A képen fekvő alak világított, akár egy karácsonyfa.
"Daganat."

"Rosszindulatú."

"Áttétek." 

Ezek a szavak megváltoztatták az egész életemet. Azt mondta, megpróbálkozhatunk kemóval, de nem ígér semmit. Visszafordíthatatlan, menthetetlen. Oké, gondoltam, megpróbáljuk, mit veszíthetünk? Aztán eszembe jutott folyosón várakozó párom, aki mit sem sejtett az egészről. A gondolatra könnyek gyűltek a szemembe, de tudtam, hogy erősnek kell lennem. Helyette is.
"Viszlát." Az ajtó kinyílott, majd becsukódott. Megpillantottam életem szerelmét, ahogy rágta a körmét az ajtó előtt egy hideg, kemény széken, és akkor eltörött bennem valami. 

Előjött az összes emlék. Mikor találkoztunk a középiskolában. Tipikus kamasz szerelem volt, mégsem ért véget olyan gyorsan, mint a többi, annak ellenére, hogy senki sem hitt bennünk, csak saját magunk. Úgy tűnt, ez elégnem bizonyult.

Eszembe jutott, mikor először elkísért a versenyemre, és mennyire örült velem, mikor sikerült országos csúcsot úsznom. 

Az első csók, az első szerelmes éjszaka, a harc a szüleimmel, majd az övékkel is. Végül mi győztünk, ám azon a napos délelőttön úgy tűnt, mégis vesztettünk. Mindenkinek igaza volt. Semmi sem tart örökké.

Könnyeim lefolytak arcomon, mire Jongin - mintha csak megérezte volna - felnézett, szemei elkerekedtek, és csak annyi jött ki a torkán: "Baj van?" Csupán bólogatni tudtam. "Nagy?" Fejem nem állt meg, csak bólogattam, mire szorosan karjaiba zárt, és együtt sírtunk ölelkezve a hosszú folyosón. 

4. rész

* Jongin szemszöge *

Az üzlet beindult, már csak pár papír, néhány tárgyalás, és hivatalosan is kiadhatják a mangáimat Kanadában. Remek, komolyan remek, az élet nem is lehetett volna szebb. Nos, de, de nem szabad nagyravágyónak lenni, nem igaz? Nehéz, nyilván egyáltalán nem volt egyszerű úgy távol lenni valakitől, - aki mellesleg életed szerelme - hogy tudtad, bármelyik pillanatban meghalhat. Az orvosok legalábbis ezt mondták, én viszont bíztam benne, hogy csodák igen is történhetnek. Nem volt olyan rossz a helyzet, egyáltalán nem volt biztos, hogy Baek meghal. Mindent megkapott, amire szüksége volt, hogy legyőzze a betegséget, miért ne gyógyulna meg? Az élet nem érhet ilyen egyszerűen véget.

Épp egy hosszabb beszélgetésünk szakadt félbe, mikor beléptem a szálloda liftjébe. Úgy tűnik, elment a térerő. Szobámba belépve, zakómat az ágyra dobtam, és én is befeküdtem mellé. Átgondoltam a napomat, és úgy tűnt, minden teljesen jól ment, amivel meg is voltam elégedve, mégis bekúszott az agyamba Baek könnyes szeme, és fájdalmas arca. Ezeket a képeket valahogy sose sikerült kiűznöm elmémből, de megpróbáltam pozitív dolgokra gondolni, hiszen az mindig segített. 

Csak mondd ki, és úgy is lesz - mondta régen mindig a tanárom. Akkoriban még kissé hitetlen voltam ebből a szempontból, de később rájöttem, hogy valahol mégis csak igaza volt. Az élet egyszerűbb, mint pár ember gondolná.

Miután megvolt a napi szokásos értelmetlen önsanyargatásom, elindultam fürdeni, hiszen akármi is történik, nem engedheti meg magának az ember, hogy ápolatlan legyen. A hideg zuhany kissé rendbe tette elmémet, és ismét újult erővel feküdtem le ágyamba, hogy új ötleteket vessek papírra. Néhány hete még az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy lerajzolom Baek történetét az én szemszögemből, amit aztán gyorsan el is vetettem, de azon az estén ismét kísértett a gondolat, hogy mi lenne, ha...

Ceruzámat a kezembe vettem, és hagytam siklani azt szabadon a papíron. Először csak egy kis kerek fej, majd borzos haja is megjelent, végül pedig egész alakja, és környezete is kirajzolódott. Pontosan az volt, amit el akartam kerülni. Én tényleg nem akartam Baeket lerajzolni, ahogy a kórházi ágyában szenved. Éppen csak egy nyugodt arcú fiút akartam, amiből egy gyötrelmekkel teli arc és sovány test lett. Valahogy mégis mindig bekúszott az elmémbe, nem tehettem ellene. 

A ceruzát leejtettem magam mellé, és hagytam lefolyni a nem rég született könnyeket. Nem voltam szomorú, egyszerűen csak kijött rajtam az összes stressz, és minden, amit eddig elfojtottam magamban. Mennyi ideje is már, hogy ez az őrület körülvett minket? Több, mint két év. Több, mint két éve futkároztunk orvostól, orvosig, megjártuk Korea összes kórházát, és még így is kevesebb volt a felépülési esély, mint víz a sivatagban. Persze, áltathattam magam, hogy minden tökéletesen rendben lesz, de mikor magamban voltam, annyira reménytelennek tűnt minden. Baekhyun előtt mindig játszottam, hogy erős és határozott voltam, de mindketten tudtuk, hogy számára bármelyik reggel lehetett volna az utolsó, és bármelyik naplemente a csendes, nyugodt vég eljövetelét jelenthette. Mégis hogyan kellett volna viselkednünk? Nem, nem törődhettünk bele, nem adhattuk fel, hiszen abba a kicsi esélybe kellett kapaszkodni, ami volt. Viszont a mai beszélgetésünk feltette a pontot arra a bizonyos i-re. Komolyan, hogy rendelkezhetett valaki olyan lélekjelenléttel, hogy megszervezze a saját temetését? Rengeteg kérdés, válasz nincs. Ki is válaszolhatna erre?

Könnyeim már nem lassan csordogáltak, hanem folytak arcomon, és nem is igazán akartam tenni ellene semmit. Gondoltam, kisírom magam, és minden tökéletesen rendben lesz... Legalábbis kívülről. Belülről emésztett a gondolat, hogy csak úgy, a munka miatt otthagytam páromat a démonjaival, és sötét gondolataival. Mert bármennyire is mutatta azt a világ felé, hogy ő igazán jól viselte haldoklását, valójában rettegett. Nem mondta, egyszerűen ismertem már annyira, hogy tudjam, milyen érzések kavarogtak benne. Pontosan olyanok, mint másban ebben a helyzetben. Azt meg csak remélni tudtam, hogy elnézte nekem a munkamániámat, bár egyáltalán nem vártam el. Tudtam, mennyire nehéz lehetett ez, mégsem tettem ellene semmit. Csak ültem az ötcsillagos szálloda szobámban és gondolkodtam, hogy milyen szar is lehetett neki. Nem szánalmas ez egy kicsikét? De, valójában elég szánalmas.

Gondolkodásomból telefonom halk rezgése zökkentett ki. El is felejtettem, hogy vele beszéltem, míg meg nem szakadt a vonal, csak el voltam temetkezve az önsajnálatban.

- Szia! Az előbb valamiért megszakadt. Minden rendben? - kérdezte először. Megmosolyogtam aggodalmát, aztán megértettem. Egy idegen városban akármi történhetett velem.

- Semmi bajom, csak beszálltam a liftbe, ahol valószínűleg nem volt térerő, de már a szobámban vagyok, fürödtem is, úgyhogy a tiéd vagyok - nyugtattam meg jóllétemről, miután órákig tartó beszélgetés vette kezdetét. Elmesélte, hogy jól van, leszámítva néhai légszomjait és pánikrohamait, hogy rettentően unatkozik, és hogy nagyon hiányzom neki. Én pedig önzőn megígértem neki, hogy amint végzem a munkával, hazamegyek.

Mesélt egy Minseo nevű lányról, aki író volt, és könyvet akart írni élete ezen szakaszáról. Először nem tudtam, sírjak vagy nevessek, de végül mintha egy kicsit megkönnyebbültem volna, hogy nem volt egyedül, és nem unta halálra magát. Még azt is elmondta, hogy a lány konkrétan rajongott a melegekért, mert habár nem mondta, látszott rajta egy forróbb jelenetnél, hogy kíváncsi lett volna a folytatásra. A háttérből hallottam egy halk nevetést, amit csak az említetthez tudtam kötni, így nekem is halvány mosoly húzódott a számra. Jó volt így neki, a körülményekhez képest, így volt neki a legjobb.

Beszélgetésünk végezte után elgondolkodtam rajta, hogy mennyivel egyszerűbb is lett volna neki nélkülem. Nem stresszeltem volna még a saját problémáimmal is, nem cseszegettem volna minden alkalommal, mikor egy kicsit is depressziós volt, és meg akart halni. Márpedig rengeteg ilyen alkalom volt, hiszen a kemoterápia, és a rengeteg gyógyszer sokszor annyira kimerítette, hogy nekem könyörgött, öljem meg, nem akar tovább élni. Erre persze jól nekiestem, hogy ne beszéljen hülyeségeket, mert ott hagyom. Ennek végül mindig egy kiadós beszélgetés, és összebújás lett a vége, de ilyen áron bár sose értem volna hozzá. 

Gondolatmenetem végén elmém tele volt nemekkel, ami miatt sokkal jobb lett volna neki, ha nem is találkozott volna velem, de végül beláttam, hogy én nélküle pofátlanul magányos lettem volna aznap, a hatalmas szobámban. Sőt, lehet, nélküle el sem jutottam volna Kanadába, hiszen mindig ő ösztönzött arra, hogy folytassam, még akkor is, mikor tényleg valami eszméletlen szar alkotással álltam elé, majd a kiadó elé - ahol mellesleg rettentően leteremtettek, hogy ők ilyen minősíthetetlen dolgot ki nem engednek a kezeik közül - de Baek nem mondta, hogy hagyjam abba, mindig azt verte belém, hogy egy kicsivel több gyakorlással akármi lehet belőlem, és lőn. Évekkel később ott ültem az álmaim kapujában, miközben ő egyedül haldokolt otthon, csendesen.