*4 nappal Baekhyun halála előtt*
Lihegve dőltem le Jongin mellé az ágyra, majd magunkra húztam a puha takarót. Homlokomról folyt az izzadtság, de teljesen meg voltam elégedve a helyzettel.
- Ugye tudod, hogy ezt nem nagyon kéne erőltetni mostanság? - kérdezte Kai aggódó tekintetét enyémbe fúrva. Jó, igaz, hogy azokban az időkben tényleg elég gyenge szoktam lenni az ilyesfajta megerőltetések után, de szerettem volna addig kiélvezni az életet, ameddig lehetett.
- Ugye tudod, hogy nem érdekel, mennyire fáradok el ez után? Komolyan, leszarom, inkább örülj, hogy képes vagyok még mozogni és örömet okozni magunknak! - húztam fel orromat. Néha nagyon úgy éreztem, hogy ő nem is igazán akart velem összebújni, ami kicsit bántott és akkor ki is jött belőlem.
- Hé, hé, nyugi, semmi ilyesmit nem mondtam. Csak aggódom és idegesít, hogy nem veszed észre, hanem folyton besértődsz. Komolyan, Baek, annyira nehéz egy kicsit is belegondolni a helyzetembe? - rázta meg a fejét, mint aki nem hitte el, hogy ilyen hülye lehetek.
S lőn, így lett az idilli, intim hangulatból háborús övezet. Ez volt talán az első nagyobb veszekedésünk a betegségem kezdete óta. Talán a stressz tette velünk, de lehet, hogy már régóta ott lappangott bennünk az a bizonyos érzés, a bizalmatlanság. Akkor pedig ellepte az agyunk és nem szabadultunk tőle, csak mikor hozzávágtuk egymáshoz, hogy mennyire nem is szeret minket a másik.
De végülis az élet akkor szép, ha zajlik nem? Aznap este volt egy csúnya rosszullétem. Veszekedésünk után elmentem lezuhanyozni, ahol fogalmam sincs, hogyan, és miért, de elvesztettem eszméletem és kishíján megfulladtam a rám ömlő vízben. Persze Jongin, akármennyit is kiabáltunk egymással előtte, bejött - hiszen addig mindig együtt fürödtünk - és meglátott engem alig élve. Nem tudok és nem is igazán akarok belegondolni, hogy mi játszódhatott le akkor a fejében. Szerelmed meztelen, ájult, kiszolgáltatott teste ott fekszik a zuhanytálcán, miközben folyik rá a víz. Azért ez elég durva lehetett.
Az után persze soha nem mehettem egyedül zuhanyozni vagy fürödni. Bármit is vágtunk egymás fejéhez előtte, mindig bejött velem és segített, amire - lássuk be - azért néha elég nagy szükségem volt.
- Ez annyira megható és leszámítva azt a tényt, hogy örültem volna, ha az izzadásos sztori előtti dolgokba jobban is belemész, tökéletesen kielégítetted az összes kíváncsiságomat. - Nem mondanám, hogy a lány össze-vissza dadogott, mert igenis tudta, mi hagyta el a száját, azért egy perccel a szavak kimondása után erősen elgondolkozott rajta, hogy ezt biztos ki kellett-e volna mondani.
- Ne haragudj, de a szexuális életemet nem igazán szeretném viszontlátni egy könyvben. Habár azt a könyvet én már valószínűleg nem fogom olvasni, de képzeld csak el Kai fejét, amikor olvassa - mosolyodtam el, de egyben lehangolttá is tett, mikor eszembe jutott. Fogalmam sem volt, hány óra lehetett Koreában, arról pedig végképp nem, hogy mennyi Kanadában. Szívesen felhívtam volna, de féltem, hogy felébreszteném vagy zavarnám... Megint.
- Naaa, mi a baj? Úgy elkenődtél, történt valami? - rátapintott a lényegre. Ennek a lánynak nem írónak, hanem pszichológusnak kellett volna mennie. Egy szót sem szóltam, csupán egy bús sóhajt engedtem ki ajkaim közül, de ő máris rájött, hogy nem volt minden teljesen oké.
- Félek, nem fogom többé látni Kait. Annyira érzem, hogy nekem hamarosan itt a vég és ő nem képes mással törődni csak a rohadt munkával, meg tárgyalásokkal. Értem én, hogy fontos neki a manga, de komolyan fontosabb, mint én? - Végül - ha nem is az összeset, de - belső fájdalmaim nagy részét kiadtam magamból és rázúdítottam őket Minseora. Elég szánalmasnak éreztem magam, hogy alig pár napja ismertem, mégis lelki szemetesnek használtam... Bár nem nagyon mutatott semmi ellenállást ez ellen.
- Oh, hát ez a baj? Tudod mit? Legalább van miért élned, küzdened. Küzdj azért, hogy még utoljára láthasd Kait és egy utolsó csókot lophass tőle, biztosítva ezzel a feltétel nélküli szeretetedre. Tudom, hogy nagyon nehéz... Nem, igazából fogalmam sincs róla, mennyire nehéz ez neked, de valami halvány sejtésem azért van. A lényeg az, hogy ne add fel és főképp, ne hibáztasd őt! A halálod után, bármilyen fájó is, neki folytatódik az élete és ebben a pénz irányította világban persze, hogy a munka az első neki. Hidd el, attól még ugyanúgy szeret téged, sőt! Meg merném kockáztatni, hogy kétszer annyira szeret téged, mint amennyire te egész életedben összesen szeretted. Nagyon nehéz ez neki és egy kicsit el kell vonatkoztatnod attól, mennyire is félsz, hogy átláthasd az ő gondolatait is. Neki ezerszer nehezebb, hiszen neki gondolnia kell a jövőre is - fejezte be mondandóját a lány. Az igazság elég erőteljesen vágott pofán, amit a szervezetem halkan lehulló könnyekkel jelzett és ennyi volt. Tudtam, ó Istenem, annyira tudtam, hogy Jonginnak ezerszer nehezebb volt, mégis csak magammal törődtem, önzőn, mintha nekem lett volna jövőm. Pedig nem volt. Mit kellett volna eldöntenem a jövőmre nézve? Milyen színű legyen a koporsóm vagy melyik öltönyömben temessenek el? Ah, annyira szánalmasnak éreztem magam, hiszen a lány szavai által gondoltam csak bele abba, hogy nekem mennyire rohadtul jó is volt.
- O-oda tudod adni a telefonomat? - kértem és remegő kezemet nyújtottam felé, hogy el tudjam venni a készüléket.
- Uhh, ne haragudj, hogy ilyen durva voltam, nem akartam - sajnálkozott Minseo, bár nem igazán jöttek ki rendes szavak a száján.
- Semmi baj, köszönöm, hogy ráébresztettél ezekre a dolgokra. Hülye voltam, hogy magamtól nem jöttem rá - ráztam meg a fejem és letöröltem egy könnycseppet, miközben Jongin nevét kerestem a telefonomban. Miután megtaláltam, vacilálva nyomtam rá és a fülemhez tartottam.
- Baekhyun, baj van? - vette fel végül néhány búgás után. Az utóbbi időben mindig így kezdte beszélgetésünket, ami csak apróbb darabokra tépte szívemet.
- Szia, Kai! Uh, nem, nincs. Ne haragudj, zavarlak? - Nehézkesen kezdtem bele, hiszen a maszk még mindig szám előtt volt, de megelégeltem és levettem azt, így nyakamban lógott.
- Nem, hamarosan visszaérek a szállodába, most van időm. Egész este a tiéd vagyok, ha akarod - mosolygott, hallottam a hangján, hogy mosolygott és ez egy kicsit összeragasztotta megtépázott szívemet.
- Figyelj, nem is tudom, hol kezdjem. Először is ne haragudj, hogy hajnalban zavartalak és meg kellett szakítanod egy tárgyalást miattam, de annyira kétségbe voltam esve... Ajh, mindegy, nem is ez a lényeg. Remélem, minden rendben ment és nem szúrtam el neked semmit - kezdtem bele mondandómba, de a hangom itt-ott megcsuklott a levegőhiány miatt. Ilyenkor mindig szívtam egyet a mellettem lévő palackból.
- Ugyan, te tudod a legjobban, hogy nem haragszom, sőt. Azért haragudtam volna, ha nem hívtál volna fel, ha baj van. Végül minden oké lett, a kiadóval beszéltem, márcsak pár dolgot kell elintézni, de nem egyszerű a dolog, ennek ellenére remélem, nem húzódik el nagyon és amint készen vagyok, rohanok majd hozzád. Csak kérlek szépen, várj meg, oké?
- Ah, hála Isten. Én is nagyon remélem és tudod, igyekszem, de ha egyszer menni kell, akkor menni kell. Mindenesetre a napokban írok egy kis listát a temetéssel meg ilyesmivel kapcsolatban, rendben? Ha mégsem találkoznánk, valahogy eljuttatom neked.
- Hahh, Baek ne is gondolj ilyenekre, majd én intézek mindent. Ne fáraszd magad azzal is, hogy itt intézkedsz a saját temetésed miatt. Bármennyire vagy erős, azért ez a te lelekedet is megviselheti. - Megint csak velem törődött, pedig tudtam, hogy őt sokkal jobban megviselte volna, ha neki kéne csinálni az egészet.
- Mindegy, azért én próbálkozom és, ha úgy érzem, fáradt vagy elkeseredett vagyok, majd abbahagyom. Ez így rendben van? - kérdeztem megerősítésre várva, ami nem jött, csak a halk búgás válaszolt. Elemeltem fülemtől a készüléket és láttam, hogy a vonal megszakadt, biztosan valami leárnyékolt helyre ért.
