Nehezen vettem a levegőt, szemeim lassan lecsukódtak, de az utolsó mondatokat még el kellett mondanom a mellettem ülő fiatal lánynak.
- Tudod, Kai több volt nekem, mint első szerelem. Ő volt a bátyám, az apám, a barátom és a védelmezőm is egyben. Kár, hogy ezt nem tudta meg soha. - Hangom a végére elhalt, a levegő nem járt többé a tüdőmbe. Nem pánikoltam, elfogadtam, hogy nekem itt volt a vége. A sors ennyit szánt nekem.
Utolsó pillanataimban hangos lépteket és elfojtott kiáltást hallottam.
- Baekhyun! - A hang ismerős volt, talán túlságosan is. Kai végre meglátogatott.
* 2 évvel korábban *
- Azért ez már egy kicsit sok, Baek! Nem ez az elő eset, hogy nem kapsz rendesen levegőt, ráadásul valami kiütések vannak a lábadon. Igazán elmehetnél egy orvoshoz - szólt Jongin a mai nap már harmadszor. Sajnos mostanában nem volt kiváló az egészségi állapotom, de egy sportolónak soha sem volt könnyű. Viszont orvoshoz nem akartam menni. Nem volt nekem semmi bajom a kimerültségen kívül.
Az utóbbi időben rengeteg versenyünk volt, ezért minden nap, reggel tíztől, este hatig volt edzés, ami bármennyire is voltunk kemény sportolók, azért megviselte a szervezetünket. S, hogy miért beszélek többesszámban? A csapat nagyjából fele indult a versenyeken, ezért minden nap mindenki bejárt, hogy biztosan a legjobb formáját hozhassa majd.
- Nem, Jongin, nincs semmi bajom, csak elég kimerült vagyok mostanában - sóhajtottam és párom szemébe néztem.
- Ez is nagyon zavar! Szinte nem is vagy itthon, folyton csak az uszodában látlak, ha el tudlak kísérni, és mikor hazaérsz, olyan hulla vagy, hogy egy csókot nem vagy képes adni, mert már dőlsz is be az ágyba és alszol. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? Jó, értem én, hogy fontos neked ez a verseny, de milyen áron? - Karjaival kinyúlt értem és magához akart húzni, de ezúttal kibújtam öleléséből. Ez már nem az első alkalom volt, hogy úgy éreztem, Jongin nem támogatott engem. Igaz, szinte minden nap lejárt velem az uszodába, ha nem jött közbe neki a munka, de ott is csak aggódó, néha viszont megrovó pillantásokat kaptam.
- Minden nap ezt hallgatom. Nem tudnál, csak egyszer egy kicsit elnéző lenni? - emeltem fel kétségbeesetten a hangomat. Nem akartam veszekedni, de hagyni se akartam magam.
- Elnézőbb lennék, ha elmennél egy orvoshoz és én is hallanám, hogy nincs semmi bajod. - vágta rá azonnal, mire megforgattam a szemem.
- Ha ez ennyire fontos neked. - adtam meg magam, mire Jonginnak felcsillant a szeme és mostmár tényleg magához húzott egy ölelésbe.
2014. május 13. Ez volt az a nap, amikor a tortúra elkezdődött.
